Egy nap után rájöttek, hogy mégsem tudják vállalni – két kölyökkutya, akinek újra kell tanulnia a bizalmat

Egy menhelyről örökbe fogadott kutyának hosszú ideig tart, míg elhiszi, hogy otthonra lelt. Ha befogadói meggondolják magukat, és visszaviszik őt, az már dupla trauma, amit még több szeretettel lehet csak orvosolni.

A Misina Természet- és Állatvédő Egyesületnél már megszokták, hogy időről-időre előfordul, hogy egy egyszer már örökbe adott kutyát rövidebb-hosszabb idő után viszontlátnak. Az indokok változatosak.

„Túl nagy.” „Nem ugat.” „Kezelhetetlen.” – sorolja Farkas Tamás elnök, mi mindent hallott már magyarázatként, amikor egy tőlük elvitt kutyát visszahoztak. „Gyakran előfordul, hogy a kutyus egy kisgyerek meglepetése volt, ám egy idő után ő nem gondozta elég odaadóan. Előfordul, hogy betegség vagy haláleset miatt kerül vissza hozzánk valaki, ezzel persze nem lehet mit tenni, ahogy azzal sem, ha így derül ki, hogy valamelyik családtag szőrallergiás. Sokan hivatkoznak költözésre is, ami még nem is lenne baj, az már inkább, hogy többnyire az utolsó pillanatban szólnak…”

Vannak, akik azért csalódottak, mert a kutya nem ugyanazt a viselkedést produkálja otthon, mint amit a kiválasztásakor láttak tőle. Farkas Tamás szerint ez teljesen normális, főként, ha az eb pár nap után belakta a lakást. „Előfordul, hogy mint egy kisgyerek, próbálja felhívni magára a figyelmet, ami tűnhet rosszalkodásnak.”

Persze minden ilyesmivel foglalkozó egyesület igyekszik előre felmérni a körülményeket, és csak „biztos” helyre kutyát adni. „Van, mikor előre látszik, hogy nem teljesen kerek minden. Ilyenkor többször is kimegyünk ellenőrizni, és az új gazdának is be kell jelentkeznie. Aki nem gondolja komolyan, az már ezen el szokott bukni. Azt nem szeretjük, ha azt látjuk valakin, hogy majdhogynem mindegy neki milyen, csak kutya legyen. Ilyenkor gyakran csak használni akarják őt valamilyen célra.” Gyanús az is, ha valaki „problémamentes” kutyát szeretne, de a másik véglet sem jó, aki azt hiszi, minden viselkedési problémát meg tud oldani. „Volt kutyám, értek hozzá” – mondják gyakran. Ha aztán a dolgok mégsem klappolnak, az az állatot viseli meg a leginkább, hiszen azt érzi, nem akarják őt. Farkas Tamás azt mondja, az állatok általában rosszabb állapotban kerülnek vissza ilyenkor, mint mikor elvitték őket, és ez nem feltétlen fizikai ártalmakat jelent. „Ez mindenképp trauma nekik, aminek következtében elvesztik a bizalmukat az emberben. Nehéz újra kiépíteni azt, ha egy következő család jelentkezne. Ráadásul nem is mindenki választ olyan kutyát, akit egyszer már visszahoztak. Attól félnek, biztosan valami baj volt vele.”

A kölyökkutyák különleges esetek. Azt gondolnánk, ők jobban alkalmazkodnak több egymást követő változáshoz, de ennek pont az ellenkezője igaz. „Náluk elkezdődik a szocializáció, ami aztán félbeszakad, ezt rosszul viselik.”

Ez történt Pajtással és Pannival is, két keverék kiskutyával, akik először csak hitték, de azóta szerencsére tényleg gazdára találtak. Néha a második az igazi…

„Az édesanyja már vemhesen került be a menhelyre, Pajtás ott született a testvéreivel együtt” – meséli Muck Eszter, akihez a gondozó két kiskutyát is kivitt az alomból. „Pajtás egyből ránk nézett, játszott velünk, rögtön éreztük: ő lesz az!”

Fotók: családi archívum

Nem csoda, hogy a kiskutya mindent megtett a figyelemért, hiszen nemrégiben egyszer már pórul járt. Egy család örökbe fogadta, de mindössze egyetlen nap után visszavitték azzal az indokkal, hogy mégsem tudják ellátni. Mint kiderült, napközben a nagymama vigyázott volna rá, ő azonban erősen mozgáskorlátozott, és nem igazán tudott mit kezdeni a négy hónapos, mozgékony állattal. „Ez talán nem is rosszindulat, inkább csak tájékozatlanság” – mondja erről az elnök.

Pajtás tehát a mohácsi körzeti nővérhez, Eszterhez és két kislányához került. Rájuk várt a feladat, hogy elhitessék vele: most már megnyugodhat, megérkezett. Ebben a családban tudják, mit jelent gondozni egy kutyát, kedvencüket nemrég, tizenhat éves korában veszítették el. Kellett egy kis idő, amíg úgy érezték, valaki betöltheti az általa hagyott űrt. „Egy ideig azt hittük, nem tudunk másik kutyát megszeretni. Aztán ez lassan oldódott. Igaz, néha még előfordul véletlenül, hogy Pajtást a régebbi kutyus nevén szólítjuk.”

A kezdet nem volt egyszerű, a kiskutyán érezhető volt a korábbi csalódás. „Amikor hazahoztuk, az autóban rettenetesen remegett, mindent összehányt. Látszott rajta, hogy szorong. Mikor hazaértünk, még órákig lehetett látni rajta hogy fél, és még napokig nem érezte magát biztonságban. Óvatosan kellett barátkozni vele, hogy higgyen nekünk. Ma is nyüszít, ha elmegyünk, de talán már érzi, hogy nem hagyjuk itt végleg.”

Csak két hete került hozzájuk az új családtag, de máris jól érzi magát. A lányok sétáltatják, kényeztetik, akár egy online tanórát is végigül az ölükben. „Nagyon hamar meg lehetett szeretni… Csak hát még tanulnia kell a dolgokat. Éjszaka sír, mint egy kisbaba, simogatjuk, amíg újra elalszik. És persze tudtuk, hogy szét lesznek rágva a dolgaink, de ez vele jár. Nagyon sokan nem gondolják végig, mennyi törődést igényel egy kisállat. De onnantól, hogy megtanulja az itteni szokásokat, nagyon sok szeretetet tud adni. A gyerekek egy idő után felnőnek, kirepülnek, de a kutya ottmarad, igazi társ lesz belőle. Én azt javasolnám, ha valaki örökbe fogad, az nagyon gondolja meg, mert nem egy napra fogadunk örökbe.”

Egy másik kis keveréket, a másfél éves Pannit is a „költözési átok” érte utol annyi különbséggel, hogy őt hosszabb idő után hozták vissza a menhelyre azzal, hogy nem tudják magukkal vinni az új lakásba.

Szerencséjére épp ekkor keresett új családtagot Jankovicsné Vasvári Éva, pécsi kardiológiai szakasszisztens. Neki volt már egy idősebb kutyája, de kislánya nagyon szeretett volna egy kölyköt, egy sajátot. „Ahogy Pannit kihozták, rögtön megtetszett. Rémült volt, de nagyon aranyos kis szőrgombóc. Úgyhogy azt mondtuk, ha hazaviszünk egy kutyát, az csakis ő lehet.”

Éva tizenegy éves kislányának így lett egyszerre névnapi és karácsonyi ajándéka. Amikor megkapta, sírva fakadt, és csak hajtogatta: „Ő az enyém?”

Fotók: családi archívum

Panni lassan merte csak otthon érezni magát náluk, de aztán annál hálásabb lett a szeretetért. „Mostanra teljesen jól érzi magát, mindenki befogadta. Jó házőrző, az idegeneket ugatja. Szófogadó, nem rosszalkodik, csak a szobatisztaságot kell megszoknia.”

Éva kislányával nagyon jól összebarátkoztak, együtt alszanak, a szobájában van a kutyus fekhelye, tálkája. „Aranyos, bújós, nagyon szeretjük. Ha a kislányom szomorú, rögtön megy, és vigasztalja” – mondja Éva. „Ha valaki egy már visszahozott kutyát választ, akkor még nagyobb figyelem kell hozzá, míg az újabb környezetet megszokja. De ha úgy állunk hozzá, akkor hamar megnyugszik. Én el nem tudnám képzelni, hogy bármiért is visszavigyük. Semmi áron! Meg is szakadna a kislányom szíve!”

Még több kutyus

• Három év után megkerült Maddie
• Németjuhász mentette meg a gazdája életét
• Nőtt az örökbefogadási kedv