Sötét, bágyadt hétfőn vitt az utam a belvárosba. A dolgos hétvége utáni “első pihenőnap” volt az a hétfő, ami másnak a szörnyű első munkanap. Szemem csíkra szűkülve pásztázta az utcát, amikor egy apró, idős, hajlott hátú nénit pillantottam meg egy hatalmas karácsonyfával állni az utcán bizonytalanul.
Odaléptem hozzá, megszólítottam. Félő tekintettel nézett a szemembe.
– Csókolom, merre tetszik menni?
– Miért kérdezi, fiatalember?
– Gondoltam, ha egyfelé megyünk, segítek elvinni a fáját!
– Köszönöm, nem! – dörrent rám.
– Látom, hogy nem bír a fenyővel, miért nem tetszik megengedni?
– Tudja, fiatalember, tavaly valaki segített nekem hazavinni a bevásárlást, és elloptak egy biciklit a lépcsőházból. Azóta félek a segítségtől… De mondja csak, fiatalember, hol lakik? – vont kérdőre szúrós tekintettel az apró néni. Mondtam a címet, és mosolyra derült az arca. Kiderült, hogy egy lépcsőházzal arrébb lakik, mint én.
– Magát az angyalok küldték!
Felmarkoltam a hatalmas fát, a néni megkérdezte, hogy belém karolhat-e 83 évesen, és elindultunk a jó fél kilométeres közös utunkon. Ezalatt az út alatt ismeretlenül is egy csodás beszélgetésben volt részünk.
– Fiatalember, hisz ön Istenben?
– Így is fogalmazhatunk gyakorlatilag – válaszoltam.
– Mondja csak, miért jött oda hozzám?
– Mert segítőkész vagyok, és láttam, hogy teher a facipelés ennyi idősen.
– Csak azért kérdezem, mert én éppen fohászkodtam Istenhez, hogy segítsen rajtam, és maga azonnal megérkezett.
– Tudja, ha így visszagondolok, nekem meg mintha súgta volna valami, hogy segítsek.
– Lehet, hogy az angyalok? – kérdezte a néni.
– Az lehet! – válaszoltam mosolyogva.
– Magának tudnia kell fiatalember, hiszen maga is egy angyal!
Ritkán pirulok bele egy beszélgetésbe, de a néni szavai meghatottak, és elvörösödve néztem rá.
– Ne izguljon, no! Majd elmondom, miért gondolom ezt. Tudja, én takarítom a kis 70 000 Ft-os nyugdíjam mellett a házat havi 20 000-ért. Nem sok pénz, de az én léptékeimmel ez megváltás. De ezért a pénzért engem nagyon sokat bántanak és szidnak, pedig sokszor takarítottam fel mások után a trehányságuk miatt egy szó nélkül. Csak én ezt sosem húztam úgy az orrukra, mint ők nekem, hogy egy csíkon nem mostam fel a körfolyosót. Pedig becsületben éltem és dolgoztam, felneveltem 3 gyermeket és 9 unokám is felcseperedett az ölemben. És tudja sokat gondolkodom azon mostanában, hogy mi hajtja az embert egy életen át a jóra. És mivel maga is ilyen ember, válaszolja most meg nekem ezt a kérdést: mit kapok én a jóságomért cserébe?
– Tudja – mondtam neki –, én úgy gondolom, hogy a segítséget nem feltétlenül attól kapjuk vissza, akinek adjuk. Ez egy végtelen körforgás, de ha nem forgatjuk, akkor megáll, és magunk maradunk. Úgyhogy, ha így vesszük, most én jöttem segíteni más helyett.
Nagyot hallgattunk a további úton, közben eszembe jutott a saját nagymamám, aki a felhő szélén ülve ringatja már a lábát mosolyogva.
Amikor odaértünk a ház elé, a néni megkérdezte, hogy megpuszilhat-e.
– Hát persze – és néztem pirosítóval csinosított arcát és gyönyörű kék szemeit. Apró puszit lehelt az arcomra, majd ezzel a mondattal búcsúzott:
– Tudja, fiatalember, végre egyszer csúsztatás nélkül mondhatom az unokáimnak, hogy egy igazi angyal hozta a fát idén nekünk! – Én pedig könnyes szemmel vettem az irányt hazafelé.
