Gyermekágyi depresszió

– Hol is kezdjem? Talán a szülésnél, hiszen addig semmi rendkívüli nem történt… Voltaképpen a szülés is simán ment, ha csak azt nem számítom, hogy három óráig tartott a kitolási szak. Bálintnak egy picit nagyobb volt a feje, a kutacsa meg merevebb a szokásosnál, ezért alaposan megszenvedtünk mindketten. De azon kívül, hogy elfáradtam, különösebb megrázkódtatást nem okozott ez nekem. Örültem, hogy műtét nélkül megúsztuk, sokat segített, hogy végig velem volt a férjem, s mire visszakerültem a szobámba, már ott vártak a szüleink, mindenki boldog és elégedett volt.
A babás szobában azért sem szóltak, ha a piciket magunk mellé vettük az

ágyba. Csodálatos érzéssel töltött el, hogy ölelhettem, ott szuszogott mellettem. Utólag visszagondolva lett csak jelentősége számomra, hogy mindig attól féltem, nehogy ráfeküdjek, megnyomjam. Ettől nem tudtam aludni, éjszaka sokszor felébredtem, néztem az órámat, ám ennek ellenére sem jutott eszembe, hogy a lábamnál lévő kiságyába tegyem éjszakára.
Bálint karácsonyi baba, december 26-án mentünk haza a kórházból. Édesanyám négy napra hozzánk költözött, mindent elrendezett körülöttünk, nekem csak a kisfiammal kellett foglalkoznom. Szoptattam, fürdettem, gyönyörködtem benne. Az ünnep utáni első napon látogatott meg a gyerekorvos, majd mindjárt utána a védőnő. Az orvos azt mondta, mivel a kisfiam még mindig sárga egy kicsit, háromóránként kell szoptatni, de legalábbis etetni. Teáztassam, mert szüksége van a folyadékra, és éjszaka is ennie kell. Nekem az igény szerinti szoptatás lett volna szimpatikus, mindig is úgy gondoltam, ha egyszer gyerekem lesz, akkor fog enni, amikor ő akar. Mérleget sem kölcsönöztem, és csak egy pici cumisüvegünk volt. A védőnő azt mondta, mérnem kell, mennyit eszik a kicsi.
Elbizonytalanodtam. Hátha nekik van igazuk, ők tudják jól, hiszen ők a szakemberek. A férjem szerzett egy mérleget, és ellenőrizni kezdtem a napi mennyiségeket. Ha nem ébredt fel magától, felvettem, ha időben ébredt, és torkaszakadtából sírt, mert éhes volt, én előbb tisztába tettem, megmértem, aztán amikor büfizés után újra mértem, már éppen elaludt volna. A mérlegen persze mindig felébredt. Mértem, mennyit szopott, mennyit fejtem egyik mellből, másikból. Valóságos könyvelést végeztem, és kezdtem belezavarodni az egészbe. Persze sosem jött ki az a mennyiség, amit el kellett volna érnünk. A lefejt tejet aztán kínáltam pohárból, kanállal, üvegből, bár a szopások között ő sosem kívánt enni. Olyan csodababa volt, amilyet sokan csak kívánnak maguknak. Öt-hat órát is tudott jóízűen aludni, ilyenkor ott ültem mellette, hogy amint felébred, cselekedni tudjak. Olykor csak sírt, nem evett. A teát utálta, kiköpte. Kezdtem pánikba esni. Attól féltem, ha még egy ilyen egyszerű dolgot sem tudok megoldani, mi lesz majd később!
A másik rossz érzésem abból fakadt, hogy sosem tudtam, miért sír. Azt olvastam, az anyák értik a gyerek sírását, tudják, mikor mit jelez. De én semmit nem értettem belőle. Megnéztem, nem fázik-e, nincs-e melege, felvettem, megszoptattam, de sosem derült ki számomra, mi volt a baj. Néha, amikor vigasztalhatatlanul sírt, attól féltem, maradandó lelki sérülést okozok azzal, hogy nem tudok segíteni rajta. Hogy engem kér, és én tehetetlen vagyok. Máskor, ha egész nap nem sírt, arra gondoltam, már nem is kér, tudja, hogy hozzám úgyis hiába fordul segítségért. Elkeserített, hogy sosem kaptam visszajelzést: jól csináltad, anyu, jól érzem magam. Ha nyugodtan aludt, vagy nézelődött, az nekem nem volt elég, többre lett volna szükségem, hiszen teljesen elbizonytalanodtam, szomjaztam a megerősítésre, amit egy öthetes babától persze nem kaphat meg az ember.
Ebben az időszakban már örökké a telefonon lógtam. Mindenkit felhívtam, elpanaszoltam, milyen szörnyű helyzetben van az én kicsi fiam. Anyukám ismét hozzánk költözött két hétre, de azon kívül, hogy mindent elvégzett helyettem, a legfontosabb, Bálint etetése az én feladatom, az én felelősségem maradt. És hiába mondta a család, a férjem, a nővérem, a barátnőim, hogy nagyon jól csinálok mindent, jó anya vagyok, hiszen a fiam gyönyörűen fejlődik, és látszik rajta, hogy boldog, senkinek nem hittem. Egyre csak azt hajtogattam, én ezt nem fogom bírni, nem vagyok jó anya, nem lett volna szabad szülnöm. Ekkoriban hangzott el először, hogy „szedd már össze magad, kislányom”. Éreztem, hogy itt a baj, hogy csakugyan sokat nyafogok, mégis képtelen voltam túllépni a félelmeimen.

Ördögi körbe kerültem. Néha napokig forgattam a fejemben, hogy örökbe adom a gyerekemet. Bárhogy fáj, az ő érdekében meg kell tennem. Még amikor hónapok múlva javulni kezdett egy kicsit az állapotom, akkor is úgy gondoltam, börtönbe fogok kerülni, mert nem törődtem vele, és ezzel ártottam neki.
A mai napig is megkérdezem mindenkitől, akivel abban az időben beszéltem, találkoztam, elhanyagoltam-e a gyerekemet, felmerült-e, hogy árthatok neki, hogy bánthatom. Mindenki olyan meggyőzően mondja: ez soha egy pillanatra sem fordult meg a fejében. De azért újra meg újra hallani akarom.

Először anyuban fogalmazódott meg, hogy orvosi segítségre szorulok. A doktornő mondta ki, hogy gyermekágyi depresszióm van. Kórházba kellett mennem, elapasztották a tejemet, mert a gyógyszer mellett nem szoptathattam. A kórházban töltött napok szörnyűek voltak, pedig szinte végigaludtam az egészet. És amikor felébredtem, mindig ott találtam magam mellett valakit a családból, a barátok közül.
Amikor hazamentem, meglátogatott a védőnő. Két „fontos” dolgot mondott. Húszéves praxisa alatt egyszer már találkozott hasonló esettel, és hogy ugye tudom, nem szülhetek több gyereket. A depresszió ugyanis nagy valószínűséggel megismétlődne.
Egy újságcikkben bukkantam a Hawa munkacsoport nevére, amelynek tagjai a szülés körüli hetekben felmerülő problémák megoldásában segítenek az anyáknak. Engem dr. Frigyes Júlia pszichiáter vett a szárnyai alá. Illetve nem csak engem, hiszen a gyógyuláshoz szükség volt az egész családra, a családnak pedig Júlia segítségére, hiszen addigra már mindenki alaposan kikészült, és kezdték úgy érezni, a józan belátásuk kevés ahhoz, hogy segíteni tudjanak. Azt beszéltük meg, hogy szedem tovább a gyógyszert, és Bálinttal az édesanyámhoz költözünk. Anyukám az én ápolásomat olyan intelligensen oldotta meg, hogy miközben ellátta a babát, maradt energiája az én szabadságom tiszteletben tartásához is. Sosem tett semmit úgy, hogy velem meg ne beszélte volna. Nem kellett azt éreznem, hogy nincs döntési jogom a kisfiam nevelésében. Teljes jogú anya maradhattam, miközben magam is irányításra szoruló gyerek voltam.

Lassan, szinte észrevétlenül következett be a javulás. Négy hónapos lett Bálint, amikor visszaköltöztünk saját otthonunkba, már napjában csak egyszer telefonáltam, elkezdtünk csecsemőúszásra járni, jött a tavasz, nagyokat sétáltunk. Kezdtük élvezni a napokat, kezdtük megismerni egymás igazi arcát. Bálint egyre értelmesebb lett. Úgy láttam, már képes a szemembe nézni, nevetni. Mert azokban a sötét hónapokban az volt a legszörnyűbb felfedezésem, hogy elfordul tőlem, nem néz rám.
A kisfiam már tizenöt hónapos. Boldog, eleven és okos kisfiú.
Úgy tűnik, hamarosan kertes házba költözünk. Mire berendezkedünk, éppen itt az ideje, hogy jöjjön egy kistestvér. És ha netán akkor is ugyanilyen helyzetbe kerülnék, már tudni fogom, hogy ezt az utat végig kell járnom. De azt is tudom, hogy el fog múlni, ki fogom bírni, és az utána következő csodálatos napok, évek mindenért kárpótolnak.


Van kiút?
A családtagok és a szakemberek hozzáállása sokszor nagyon szélsőséges. Az egyik véglet a „szedd már össze magad”, a másik, amikor a legradikálisabb intézkedéseket tartja szükségesnek a környezet: gyógyszer, az anyatej elapasztása, kórházi beutalás. SOS. Gyakran egymásba csap át a két véglet, egyik nap a „súlyos betegség” keltette pánik uralkodik, másnap pedig neheztelnek az anyára, aki „még mindig” nincs abban az állapotban, hogy belássa, legszentebb, elévülhetetlen kötelessége a boldogság és a többiek boldogítása. A „szülés utáni” depresszió nagyjából ugyanazokat a tüneteket mutatja, mint a szüléstől független. Csupán abban különbözik tőle, hogy a szülés és egy újszülött kisbaba is szerepel a történetben. Ez furcsamód egy nagyon „reményteli” depressziófajta, egyrészt azért, mert biztosan számíthatunk arra, hogy elmúlik, s legtöbbször csak az a dolgunk, hogy meghalljuk, miről „beszél” a depresszió az adott esetben, mi az, ami az anya életében tarthatatlan és tűrhetetlen. Tűrhetetlen lehet, hogy egész életemben annyi mindenre készültem, annyi mindenért küzdöttem, aminek mind semmi köze ehhez a helyzethez, és nincs az emlékeim között olyasmi, amiből erőt meríthetnék. Tűrhetetlen, hogy már ezelőtt is fogant meg bennem gyerek, akit elvesztettem vagy elvetettem, és most valahogy összekeverednek ezek a meg nem született életek a megszületettel. Tűrhetetlen, hogy senki nem jut az eszembe, akire egy csecsemő anyjaként hasonlítani szeretnék, csak olyanok, akiktől mindenben elhatárolódom. Tűrhetetlen, hogy a szülés alatt hanyatt fektettek, tűt szúrtak a kezembe, felvágtak, belém nyúltak és még mosolyogtak is, és én is mosolyogtam, és hálásan fogott velük kezet még a férjem is. Tűrhetetlen, hogy néha szét tudnám tépni a babát, amikor sír, és közben rémülten ismerek rá magamban az anyám velem kiabáló, eltorzult arcára. És azt se tudom, lesz-e még világ, amire ez a kicsi baba felnő, és mi végre is szültem meg őt erre a teljességgel képtelen világra. És így tovább. És az is szörnyű, hogy amikor szembenézek ezekkel az érzésekkel, vagy valakivel igyekszem megosztani őket, elfog a félelem, nem vagyok-e bolond.
Szóval valami efféle a szülés utáni depresszió, és a terápiája sokszor abból áll, hogy segítünk ezeket az érzéseket tudatosítani és szavakba önteni. A gyógyulás útja talán az, hogy függetlenné és szabaddá tudok válni ezektől a kérdésektől és a múltamtól is, miközben tudom és elfogadom azt is, hogy ez a múlt formált engem is, formálja a kisbabát is.
Dr. Frigyes Júlia pszichiáter, Hawa Munkacsoport

Szoptatás és depresszió?! – A szoptatás élettani szempontból nem tartozik a szülés utáni depresszió kiváltói közé. Egy 1994-es ausztráliai tanulmány megállapította, hogy ez a probléma szoptató anyáknál ritkábban lép fel. A történetünkben szereplő édesanya esetében a depresszió kialakulásában kétségkívül fontos szerepet játszottak a gyermekorvos és a védőnő fejésre, a szopott tejmennyiségek méricskélésére vonatkozó, az anya önbizalmát és kompetenciáját (hozzáértését, alkalmasságát) aláásó tanácsai. Annak megítéléséhez, hogy a kisbaba eleget szopott-e, nem szükséges a szopásokat mérni. Pusztán az a tény, hogy valaki nem tud fejni, nem jelenti azt, hogy nincs (elég) teje. Ha a védőnő idejében észreveszi az édesanya állapotát, talán sikerült volna olyan programokba (baba-masszázs, baba-mama klub, szoptatós csoport) bevonnia, melyek többet értek volna, mint az anyát a lakás négy fala közé záró méricskélés és fejés. – A szülés utáni depresszió súlyosabb formái sem indokolják automatikusan a szoptatás abbahagyását. A gyógyszeres tejapasztás súlyosbíthatja a depressziót, ezért szükség esetén a lassú, fokozatos, természetes tejapasztás ajánlott. – Az antidepresszáns gyógyszerek az anyatejben is megjelennek, eddig azonban egyikről sem jelentek meg a szoptatott csecsemőben kiváltott nem kívánatos mellékhatásokról szóló közlemények. Az American Academy of Pediatrics a lehetséges mellékhatások miatt a fenntartással szedhető gyógyszerek közé sorolta be ezt a csoportot 1994-ben. W. Ungváry Renáta