A Szoptatás Világhete

Magazinunkban minden hónapban olvashatnak a szoptatásról. Igyekszünk olyasmiről írni, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy az édesanyák minél gyorsabban megoldást találjanak a gondjaikra, és minél tovább szoptassák kisbabájukat. Sokan keresik meg szerkesztőségünket levélben, telefonon, s kérdéseket tesznek fel vagy elmesélik szoptatásuk történetét. Köszönjük, hogy megosztják velünk tapasztalataikat! A szoptatás voltaképpen egyszerű és természetes dolog – ha nem így lenne, már rég kipusztult volna az emberi faj. Évmilliók bizonyítják, hogy az anyatej összetétele tökéletes, felülmúlhatatlan – manapság mégis rengeteg szoptatási problémával, kudarccal találkozunk. A biológiai adottságok nem sokat változtak az őskor óta, a forradalom inkább a fejekben zajlott le. Tökélyre fejlesztettük biológiai folyamataink szellemi befolyásolását, olyannyira, hogy ma már nem is olyan ritka a lelki okokra visszavezethető testi panasz, olykor súlyos betegség. A szoptatási tanácsadások során is találkozunk ezzel a jelenséggel: elméletileg mindennek rendben kellene lennie, tisztáztunk minden fontos részletet, mégsem megy… Miért? Hol hibázzuk el? Nem tudom a pontos választ erre az oly gyakran és oly elkeseredetten feltett kérdésre, mégis feltűnt, milyen gyakori, hogy a döntő szempont mégiscsak az, mit gondolunk a szoptatásról. Csokorba gyűjtöttem néhány jellegzetes és rendkívül elterjedt, nagyon káros vélekedést:

•  Édesanyám sem tudott szoptatni, nekem sem sikerülhet. (Vagy ugyanez más változatban: mindenki császárral szült a családban, rám is ez vár). A Sors könyvében meg van írva, én semmit sem tehetek! •  A csecsemő csakis azért sírhat, mert éhes. Hiába gyarapodik megfelelően, sőt átlagon felüli mértékben, ha sír, akkor az kizárólag azzal függhet össze, hogy kevés az anyatej. A rendkívüli hőség, az összcsaládi ingerültség, a hidegfront semmi esetre sem befolyásolja a csecsemő lelkiállapotát. Ilyenkor szokta az anyós vagy a kismama saját szülőanyja a következő értékes megjegyzést tenni: „Adj már neki egy kis tápszert, hogy legalább egyszer az életben jóllakjon!” Telitalálat! •  Aki három-négy óránál gyakrabban szoptatja a kisbabáját, az elkényezteti, megterheli és összezavarja az emésztését, hasgörcsöket okoz a túletetéssel. Ássuk alá minél jobban az anya önbizalmát! •  Ha nem kezdjük el hat hónapos kor előtt a főzelékeket, később sem akar majd szilárd ételt enni a gyerek, csak a szopáshoz fog ragaszkodni, de ahhoz élete végéig. Ha nem sikerült az első hat hónapban lebeszélni az anyát a szoptatásról, akkor most mindent bele! Még nem késő! •  Kilenc hónapos kor után egyre értéktelenebbé válik az anyatej, ezért felesleges tovább szoptatni. Sokkal jobban jár a gyerek, ha kakaót, túró rudit és füstölt kolbászt eszik. Az Egészségügyi Világszervezet, amikor a két évig tartó szoptatást ajánlja, valójában a marslakókat tekinti célcsoportnak. Hát igen, ha nem ösztönözne kitartásra az a sok rosszul induló, mégis jól végződő történet, lehet, hogy már rég feladtam volna. Amikor viszont nap mint nap tapasztalom, mit adhat egy nőnek a puszta tény, hogy megszülte és szoptathatta gyermekét, a maga erejéből sikerül legyőznie a nehézségeket, azt mondom: ezért érdemes.

Nem állunk rosszul!

Az Egészségügyi Világszervezet egységes szempontok alapján gyűjti a szoptatással kapcsolatos adatokat a világ kilencvennégy országából, az egyévesnél fiatalabb gyerekek hatvanöt százalékáról. Az elsőként vizsgált adat a szoptatást elkezdő anyák százalékos aránya. Ez a világ

legnagyobb részén kilencven százalék felett van, kivéve főként az Egyesült Államokat, Franciaországot, Hollandiát, Spanyolországot, Nagy Britanniát és Svájcot, ahol igen sok nő dönt eleve úgy, hogy nem szoptatja gyermekét. Nálunk szerencsére ez a kérdés a szüléskor jóformán fel sem merül, szinte minden anya elkezdi a szoptatást. A következő adat a négy hónapos korig tartó kizárólagos szoptatás (a csecsemő még vizet, teát sem kap az anyatej mellett) százalékos aránya az egyévesnél fiatalabb gyermekek körében. Afrika számos országában döbbenetesen alacsony, 2-12 százalékos ez az arány, miközben a szoptatás teljes időtartama meghaladja a húsz hónapot. Magyarország ebben igen előkelő helyen áll, ráadásul évről évre nagyjából egyszázalékos növekedés tapasztalható: 1999-ben a négy hónaposok 57,3 százaléka kapott kizárólag anyatejet, 2001-ben már 61,9 százalékuk. Összehasonlításként: ez az arány Szaúd-Arábiában 68 százalék. Ezzel párhuzamosan nálunk 1999 és 2001 között 9-ről 6,6 százalékra csökkent azoknak a kisbabáknak az aránya, akik az első négy hónap folyamán az anyatejen kívül vizet vagy teát is kaptak. Sajnálatos tény, hogy míg Magyarországon javulnak a szoptatási mutatók, számos fejlődő országban évről évre romlanak, nem utolsósorban a tápszerezés terjedése miatt. Nálunk viszont valamelyest csökken a nem szoptatott kisbabák aránya. Magyarországon alapvetően a négy hónapos kor utáni adatokon lehetne még jócskán javítani: 2001-ben a négy-hat hónaposoknak már csak 34,7 százaléka kapott kizárólag anyatejet, a hat hónapos kora után is szoptatott babák aránya pedig 46,9 százalék. Ha a szoptatási időszak teljes hosszát nézzük, akkor Európára a 10 hónapos átlag jellemző, a többi földrészre a 15-25 hónap. (A magyarországi adatokat Odor Andrea országos vezető védőnő bocsátotta rendelkezésünkre, a többi adatot a www.who.org honlapon, az Egészségügyi Világszervezet adatbankjában találtuk)

Hazánkban fontosnak tartják

Magyarországon magasabb a szoptatott kisbabák aránya, mint Nyugat-Európában, pedig tény, hogy ott sokkal több segítség áll az anyák rendelkezésére. Mindenütt működnek szoptatós csoportok, elismert szakma a szoptatási tanácsadóé, s a kórházakban is igyekeznek támogatni a kizárólagos anyatejes táplálást. Nálunk még kevés szoptatós csoport működik, az anyákhoz jutó információk sokszor ellentmondásosak, mégis sokkal jobb a helyzet. Talán azért, mert nálunk nem kell meggyőzni az embereket a szoptatás fontosságáról. A sokat dicsért és szidott Csöppnyi szeretet kampány részben elérte célját, mert növelte az anyatejes táplálás népszerűségét, részben viszont visszatetszést keltett a tápszeres kisbabák megbélyegzésével. A közvélemény egyébként is hajlamos arra, hogy a szoptatást összekapcsolja az anya minősítésével: az a jó anya, aki szoptat. A kampánynak nem lett volna szabad erre rájátszania, hiszen nem versenyről van szó, és Magyarországon kiindulhatunk abból, hogy elvétve akad olyan anya, aki „előre megfontolt szándékkal” nyúl tápszerhez. Azoknál, akik mégsem tudtak szoptatni, inkább támogatásra, pontos ismeretek átadására, szakszerű segítségre, mint gúnyos kritikára lenne szükség.

Mit tesz hozzá a tudomány?

Ki gondolná, hogy már évezredekkel ezelőtt is foglalkoztak a tudósok a szoptatással? „Vajon cifraságnak formálta-e a bölcs természet az asszonyember mellére az emlőket?” teszi fel a kérdést Favorinus római filozófus a dajkaságról értekezve. A tudós azt az asszonyt, aki dajkának adta át gyermekét szoptatásra, csak „fél anyának” tartja, és csodálkozik, hogy miután a gyermek megszületett és édesanyjára mosolyog, az anya képes „elvetni magától” az újszülöttet, még akkor is, ha tudja, hogy a maga egészsége is veszélyben forog. Az ő feljegyzéséből és természetesen más forrásokból is tudjuk, hogy már az ókorban is divat volt a „nemes vérből születő magot” dajkához adni. Mátyus István az ezerhétszázas években adta ki orvosi könyveit. Sokat tanulhatnának belőle a mai szakemberek is. Dietetika című munkájában már akkor leírja, hogy azért van ott a női mell, ahol, hogy a gyermek és az anya jól láthassa egymást. Azt is megtudhatjuk a háromszáz éves könyvből, hogy az előtej hashajtó hatású, segíti a gyermek szervezetében összegyűlt „veszedelmes tisztátalanság” kiürülését. Sajnos a mai orvosok egy része még mindig nem tulajdonít nagy szerepet a kolosztrumnak, vagy más szóval előtejnek. Császármetszés vagy egyéb szövődmény esetén előfordul, hogy órákig nem szoptathat az anya. A sárgaság kezelése nem egy intézményben a teáztatást és a baba elkülönítésével járó fényterápiát jelenti. Az ikerbabákat sok helyütt csak hatóránként viszik szopni, hogy az anya „pihenhessen”. Így épp attól a lehetőségtől fosztják meg az apróságot, ami a gyógyulását, védelmét szolgálná: a kolosztrumtól. Mátyus leírja azt is, hogy amíg kicsi a gyermek, kicsi a gyomra is, tehát gyakori szopásra van szüksége. A hazai közvélemény – és a szakma egy része is – nehezen fogadja el, hogy egy újszülött akár másfél-két óránként is megéhezhet. A Dietetika jó leírást ad arról, hogy a túl gyakran („fertályóránként”) szoptatott kisbaba pocakjában „megvész a tej”, és ez hasfájást, hasmenést okoz. A megoldás: „ne tömjük minden minutában a gyermek szájába a csecset”. Nem biztos, hogy a baba azért sír, mert éhes, millió oka lehet a nyűgösségnek (például: „ha a fogai akarnak hasadni”). Sajnos szakemberek szájából még napjainkban is elhangzik, hogy a tartós szoptatás testi-lelki károsodást okozhat a gyermeknél. Leggyakrabban a kóros kötődéstől, agressziótól és a nemi azonosságtudat sérülésétől féltik a kicsiket. Az is gyakori vélekedés, hogy az anyatejnek egyéves kor után már nincs ereje, a hosszan tartó szoptatás hiánybetegséget okoz. Már számtalan kutatás bizonyította ennek ellenkezőjét. Tudjuk, hogy a tápanyagok az anyatejből hasznosulnak a legtökéletesebben, és azt is, hogy a betegségek elleni védőhatás a szoptatás befejeztéig fennáll.

Hogyan vált orvosi problémává?

Úgy, ahogy minden más testi jelenség, ami tudományos módszerekkel megközelíthető. Nem is az a baj, hogy kutatják a szoptatás titkait, hanem az, hogy az eredmények néha arra ösztökélik az orvosokat, hogy beavatkozzanak az amúgy hibátlan folyamatba. Tudjuk, hogy a hetvenes évek szoptatási mélypontjáért jórészt az országszerte (világszerte) elterjedt szülés utáni elkülönítés, a korai hozzátáplálás, a teáztatás és szigorú időrendben történő szoptatás a felelős. Az eredmény ismert: azóta is nyögjük, hiszen éppen a mostani anyukákat szoptatták a legrövidebb ideig. A megoldás még várat magára, mivel közben megváltozott a társadalom szemlélete is. A szoptatást sokan úgy tekintik, mint egy szabadon választható feladatot: ha nem megy, ne erőltessük! A felkészült szakmai segítség többnyire nem jut el a kismamákhoz: ezt a témát az orvostudomány ugyanis elhanyagolja, egyik orvosi szakterület sem vallja magáénak. A szülész feladata véget ér, ahogy az anya hazamegy a kórházból; a gyermekgyógyász kötelessége a beteg gyermek gyógyítása, ritkaságszámba megy, ha mélyrehatóan ismeri a szoptatás szakterületét – de ezt senki nem is várja el tőle. Sajnos az egészségügyi képzésben sem szerepelnek kellő arányban a szoptatási ismeretek. Hiába igazolták itthon is, hogy a koraszülött számára a saját édesanyja teje akár életmentő is lehet, sok kórházban mégis inkább speciális tápszerrel vagy (gyógyító szándékkal) répával, banánnal etetik a kicsiket. Hiába ismerték fel és tették közzé felismerésüket hazai kórházak dolgozói arról, hogy a korai, gyakori szoptatás véd a sárgaság ellen, és csökkenti a kezdeti súlyesést, még mindig általános, hogy az újszülöttet rögtön szülés után elkülönítik az édesanyától, és csak háromóránként viszik ki szopni.