Peller Mariann bemutatja Pöttyöt a családnak

A pozitív teszt után jöhetett a doki: felhívtam a szülész-nőgyógyászomat, akihez 16 éves korom óta járok. “Nagyon ügyesek, szívből gratulálok!” – a doki persze nagyon kedves volt. Megvizsgált, és megláttuk a kis pöttyöt a méhemben – ezennel elkészült az első családi fotónk, ultrahangfelvétel formájában. Az egész nem volt nagyobb 8 mm-nél, jaj, még nagyon fiatal, picike és sérülékeny. Mondtam is neki, hogy kapaszkodjon rendesen! Annyi bizonyos, hogy 2013-ban fog megszületni, úgyhogy idén decemberben nem lehet vége a világnak!

Megtudja a család

Reggel hívott az én édes nővérem, Anika. Épp feszültebb, nehezebb időszaka van munka terén, ilyen állapotban hívott, és sorolta az aggodalmait. Amikor vett egy nagyobb levegőt, én gyorsan kihasználtam a pillanatnyi szünetet: “Kicsikém, hidd el, ez »csak« a munkád, nem az életed múlik rajta!” “Jó, tudom, de…” “Várj, azért mondom – vágtam megint gyorsan közbe –, mert sikerült, Cicukám, babát várok!” Egy pillanatnyi csend. “Úúúrissteeeen, komolyan???” “Igeeeen!!!” Olyan jó volt felszabadultan öröm-sírni az én drága nővérkémmel!

Aztán a férjem édesanyjához mentünk át. Gyurira hagytam, hogy elmondja a jó hírt. A létező legegyszerűbb megoldást választotta, ami nekem természetesen eszembe sem jutott volna: elővette az ultrahangfelvételt, rajta a pici pöttyünkkel, odatartotta anyukája orra alá, és hozzátette: “Itt az első családi fotónk, édesanyám!” Hatalmas örömujjongás következett. “Ide nézzetek, kirázott a hideg, jaj, de csodálatos!” – mutatott a karjára anyósom, és összeölelkeztünk, így, hárman. Szép, megható pillanatok voltak, mint amikor új értelmet kap az ember élete.

Ezután indultunk haza az én drága szüleimhez, Pilisvörösvárra. Elővettem otthon is a kis pöttyünkről készült felvételt, és odatettem a szüleim elé, akik épp a konyhában készítették az ebédet. Apa elkezdett vigyorogni, anya pedig rögtön odafordult hozzá: “Igazad volt!” Mint kiderült, jól sikerült keresztbe füllentenünk Gyurival, amikor az orvoshoz készültünk, de ehhez le kellett mondanunk a vele megbeszélt programot. Apának azonnal leesett, mi lehet a háttérben. “Mondtam anyádnak, ezek tuti, hogy a dokihoz mentek, csak meg akarják várni, mit mond az orvos!”

Kimagyarázni a rosszulléteket

Egyik reggel felkeltem, kimentem a nappaliba imádott férjecskémhez, főztem egy zöld teát, kezembe vettem egy magazint, de nem tudtam figyelni arra, amit olvastam. Alapvetően nem stimmelt valami. De mi az??? És akkor leesett: én rosszul vagyok! Megérkezett a hányinger. Legyünk őszinték, ne nevezzük émelygésnek, mert ez a finomkodó kifejezés csupán egyes pillanatokban felel meg a valóságnak. Valójában majd’ megpusztultam a hullámokban rám törő hányhatnéktól. Állítólag szerencsém van, mert nem hánytam, egyszerűen folyamatosan gyötör ez a kiirthatatlan, minden erőmet leszívó érzés. Szegény drága édesanyám mindkét babavárást végigszenvedte.

Egyik nap hazaértem a rádióból, ahonnan Hepi Endre, imádott kollégám haza akart küldeni, hogy vagy aludjam ki magam, vagy igyak egy kávét, de ébredjek már fel végre! Ezt mégis hogy lehet okosan megoldani, hogy megtartod magadnak édes titkodat, de közben megérteted a kollégákkal vagy főnökökkel, hogy nem direkt vagy olyan, mint a mosott…? Amint szabadultam, tárcsáztam az orvost: doktor úr, nagyon rosszul vagyok! “Ez azért van, Mariann, mert terhes” – jött a higgadt válasz. Na, ne mondja! Elpanaszoltam, hogy már a fejem is fáj, mire rávágta, hogy igyak egy kávét, mert valószínűleg alacsony a vérnyomásom.

Kikúsztam az ágyból, mint a Kör című horrorban a vízi hulla a kútból, összedobtam egy kávét és vártam a hatást. Semmi. Felhívtam anyukámat. Amikor megszólalt a telefonban a megnyugtató, szeretetteljes hangja, eltörött a mécses. Nem is értem, mitől, voltam már sokkal ramatyabbul is egy-egy jó kis vírusfertőzés alkalmával. Hazaért a férjem, leült mellém az ágyra, simogatta a buksimat, miközben ömlöttek a könnyeim. És ő megint meg tudott nyugtatni.

“Utoljára” romantikázni?

Az én drága Gyurikám úgy döntött, hogy jól megmutat még néhány helyet a világból az ő kis feleségének, még mielőtt megszületik a babánk. Juhuhuuu, irány Portugália! Még sosem jártam arra. Mennyire tipikus ez, nem? Most már legalábbis így látom. A babát váró pár az elején úgy érzi, ezek az utolsó lehetőségeik arra, hogy még egy kicsit szabadon utazhassanak anélkül, hogy valakiről gondoskodniuk kellene.

Felkészültem hát az útra. Betáraztam egy raklapnyit a B₆-vitaminból magnéziummal és abból a hányinger-elmulasztó kúpból is, amit a drága doktor úr javasolt, ha már kilátástalannak tűnne a helyzet. (Itt kell megjegyeznem, hogy mennyire irigylem azokat a nőket, akik simán végigcsinálják a várandósságot mindenféle kellemetlenség nélkül! Azoknak viszont, akik nálam sokkal több szörnyűséggel kénytelenek menet közben szembe nézni, őszinte részvétem és minden elismerésem! Kitartás, azt mondják, nagyon is megéri!)

Helyi idő szerint este tízkor, egy félnapos repülőtortúra után, begördültünk a szállásunk parkolójába. Mindenki hullafáradt volt, de még annál is éhesebb. Az én esetemben ezt emeljétek a négyzetre. Elnavigáltak minket nagy nehezen egy tengeri herkentyűkre specializálódott étterembe. Rendeltünk. Én közepes méretű rákocskát, roston, öt darabot, gondoltam, abból nem lehet baj. Aha. Degeszre zabáltam magam már csak az előételekből is, pedig nem akartam. Aztán, a “rákocskákról” kiderült, hogy egyenként akkorák, mint egy 39-es láb.

A negyediknél feladtam. A tengeri herkentyűk fogyasztását pedig azt hiszem, egy évre felfüggesztem. Ilyenkor semmi sem jó. Végül engedjetek meg egy tiszteletteljes javaslatot: az első három hónap nem feltétlenül alkalmas arra, hogy behozzuk lemaradásunkat a világjárás terén, ilyenkor a sarki közért is nagy kihívás lehet… – olvass tovább, a babavárás még csak most kezdődött!