Én sem tartozom azon szerencsés típusok közé, akik azzal jöttek nekem: “Ugye, milyen csodálatos érzés, hogy táplálhatod a kisbabádat? Én imádtam! Egyébként már a szülés előtt csöpögni kezdett az előtejem. Miután megszültem, azonnal szopizott, és 120 millilitereket evett már az első héten.” Kikészültem ezektől a szövegektől, míg én kétségbeesve igyekeztem mindent elkövetni, hogy sikerüljön kielégítenem Kornél csillapíthatatlan étvágyát. Mert bizony volt neki, nem is kicsi. Amikor a szülés utáni második napon megláttam az előtejet a bimbóvédőben, elbőgtem magam az örömtől – IGEEEN, CSAK VAN ITT VALAMICSKE! De hiába mutatott meg mindent a kórházban Erika, az én védőangyalom (ilyen csodálatos csecsemős nővért kívánok minden kismamának, ha ő nincs, nem lett volna tejem se…), hogyan kell masszírozni, hogyan kell Kornélt cicire tenni, hogyan ébresztgessem, ha két szájmozgás között elaludna (cirógasd meg a szája szélét, vagy csípd meg a nyakát, esetleg csiklandozd meg a talpát), mire haza értünk a kórházból, hirtelen elapadt a tejem.
Erre nem lehet felkészülni
Most már pontosan tudom, hogy mi volt a baj, de akkor csak könnyes szemmel néztem a kisbabámat, aki mindent elkövetett, hogy kicsiholja a szükséges adagját – ami egyébként a másfélszerese volt az átlag újszülöttekének (ha egyáltalán létezik “átlag” újszülött) -, de nem tudott jóllakni. Ez volt az első otthon töltött esténk. A kórházba nem üdülni megy az ember, úgyhogy négy napig nem nagyon aludtam. A szülés fáradalmait nem tudod ott kipihenni, viszont cserébe rád zuhan a több tonnásnak tűnő teher, hogy mostantól ott a pici, akiről örökre gondoskodnod kell. Na, jó, remélhetőleg nem örökre, de azért jó pár évig rám, ránk lesz utalva.
Erre a félelmetes felelősségérzetre nem lehet előre felkészülni, ez csak akkor tudatosul, amikor odaadják a babát: tessék, a tied, viheted! Úgyhogy rettegéssel teli hullafáradtsággal indultam haza, balomon Gyuri, az ő kezében pedig a kisfiunk. A kialvatlanság és a félelem testi tüneteket is okozott: rázott a hideg, pedig nyakig beburkoltam magam jó meleg pokrócba odahaza, aztán hirtelen kivert a víz, és cserélhettem az otthonkámat. Ezekhez a tünetekhez nyilván a hormonok is nagyban hozzájárultak.
Bevetettem mindent
Na, mármost mit mondanak az okosok, mi kell a bőséges tejtermeléshez? Megfelelő táplálékbevitel (egy hétig alig bírtam enni az idegességtől), rengeteg folyadékbevitel (a fülemen folyt ki a tejserkentő tea és a mentes víz), és jó sok pihenés, nyugalom, na meg alvás, persze. És én még csodálkoztam, amikor első este elővettem a mellszívót (amire azt mondták kedves ismerősök, hogy nehogy használjam, mert tönkreteszi a mellet, de hol érdekelt ez engem akkor), hogy félórányi kitartó próbálkozás után, szánalmas 5 milliliternyi tejet sikerült kicsikarni magamból. Én azonnal Erikát hívtam, aki elküldte Gyurit tápszerért a patikába, nekem pedig lelkierőt adott, és azzal biztatott, hogy higgyem el, mindez teljesen normális, lesz tejem – idővel.
Az nem zavart, hogy átmenetileg tápszerrel kellett csillapítanom a babám étvágyát, csak az, hogy éhezett – miattam. Hetekbe telt, mire majdnem annyi tejem lett, hogy minden étkezést én oldottam meg. De igazán soha nem sikerült utolérnem Kornél növekvő étvágyát. Napi egy étkezést mindig tápszerrel kellett kipótolnom. Bevetettem mindent: hat liter folyadékot fogyasztottam naponta (úgyhogy vagy szoptattam, vagy szaladtam a mosdóba…), vettem drága kapszulát, szedtem homeopátiás bogyócskákat, ittam a tejserkentő teát (a megengedett mennyiséget, nehogy megfájduljon a babám pocakja a túl sok gyógynövénytől), és próbáltam pihenni. Amikor ő aludt, már zuhantam is az ágyba. Nem érdekelt, hogy szalad a lakás, első a fiam etetése volt, a többi utána jött. Szerencsére, Gyuri ebben is megértőnek bizonyult. És természetesen, alkalmaztam a mindenki által javasolt “tedd minél többet cicire”-módszert, de mindig mire utol értem volna Kornél igényét, pár napon belül elérkeztünk egy újabb fejlődési lépcsőhöz, amikor a baba tejigénye ugrásszerűen megnőtt.
Egy falevél két oldala
Végül elkezdtem élvezni a szoptatást, amikor Kornél is ügyesebb lett, és nem másfél órán át tartott egy-egy etetés, hanem legfeljebb 20 percig, majd amikor elkezdhettem a hozzátáplálást. Akkor végre úgy éreztem, lekerült ez a hatalmas felelősséggel járó teher a vállamról. Azóta is szoptatom a drágámat, reggel és este, lassan tíz hónapja. Szeretném is folytatni mindaddig, amíg Kornél vagy a testem úgy nem dönt, hogy köszönöm, most már elég lesz.
Mert tényleg csodálatos ez az állapot: amikor olyan tökéletes egységet alkotunk a kicsi fiammal, mintha egy falevél két oldala lennénk. Itt fekszik a karjaimban, teljes bizalommal irántam, elernyedt kis testtel, csak a kezével kapaszkodik hol a kezembe, hol az arcomat próbálja elérni. Néha még el is mosolyodik közben. Szeretem ezeket a meghitt, harmonikus reggeli és esti pillanatokat, mert most már tudom, hogy ez valami egészen különleges kapcsolat édesanya és kisbabája között, és ezért tényleg megérte megküzdeni.
