Ez nem játék!
Kedves anyósom mesélte, hogy amikor Gyuri egy-két éves lehetett, édesapja megfogta a kis kezét, és körbevezette a lakásban. Egyenként rámutatott azokra a tárgyakra, amelyeket jobb, ha egy kisgyerek messzire elkerül, a televízióra, rádióra, üvegezett szekrényre, porcelán díszecskékre, és mindegyikhez röviden hozzáfűzte: nem, nem, nem és nem. Ezek nem játékok. Gyuri okosan nézett az apukájára, talán meg is értette. Néhány hét múlva rokonok jöttek látogatóba. Anyósom emlékei szerint Gyurika megfogta a nagybátyja kezét, és kedvesen végighúzta a szobán, majd a korábban megjelölt, tiltott tárgyakra egyenként rámutatott a pici, hurkás ujjacskájával, és határozottan közölte a bácsival: nem, nem, nem és nem. Ez nem játék!
Következetes nevelés és a határok
Bár a mi dolgunk is ilyen egyszerű lenne Kornéllal! De valahogy az ő esetében nem elegendő egyszer rámutatni egy tárgyra, és elmondani, hogy az nem a tiéd, és főleg, nem játék! Attól kezdve, hogy Kornél mozogni kezdett, kitárult előtte a világ, hirtelen semmi sem volt biztonságban tőle. Ezzel párhuzamosan pedig a nyiladozó értelme is robbanásszerű fejlődésnek indult. Márpedig én megfogadtam, hogy ha már ilyen fejlett korban élünk, amit lehet, elkövetek, hogy minél egészségesebb és kiegyensúlyozottabb ember váljon belőle.
Utánanéztem: a babánk értelmi fejlődését mi is támogathatjuk. Már a fogantatástól, minimum Kornél kétéves koráig érdemes odafigyelnem, hogy az agy fejlődéséhez elengedhetetlen vas és Omega-3 zsírsavak megfelelő mennyiségben szerepeljenek az étrendjében. Kutatások igazolták, hogy ez az időszak kulcsfontosságú többek között a kisfiunk kommunikációs és nyelvi képességeinek kialakulása szempontjából is. Ezek mellett nyilván a legjobbat azzal teszem Kornéllal, ha következetes neveléssel megtanítom neki a határokat.
Nem, ezt nem szabad!
Első gyerekem lévén, buzog bennem a tettvágy. Olyan jól nevelt lesz, hogy az csak na! Kezdem is a nem! megtanításával. Kornél rajong mindenért, ami csak picit is emlékeztet egy kerékre, és esetleg tekergethető, így az összes radiátort rendszeresen fel- vagy lecsavarja. Minden érdekli, amivel mi, felnőttek “játszunk”: mosógép, telefonok, távirányítók, laptopok és tabletek, nem beszélve a DVD-lejátszóról és a hozzá tartozó lemezekről és tokokról. De idetartoznak a könyvek és újságok, sőt még a papír zsebkendő és a pet palackok is (elvégre olyan izgi, hogy le lehet csavarni a kupakot, aztán meg vissza). Érdekes módon, ezekkel csak olyan dolgokat művelne, amiktől garantáltan tönkre mennek, és mázli, ha nem robbannak fel.
Az első próbálkozáskor kedvesen mondtam: nem, ezt nem szabad. Lehet, hogy meghallotta, de hogy nem értette, vagy nem érdekelte, az biztos. A következő nem már határozottabb, de a harmadikra kapta csak fel a fejét, miután kissé meg is emeltem a hangomat, mert épp derékig belemászott az elöltöltős mosógépbe. Azt hiszem megszeppent, de legalább elértem az ingerküszöbét. Ettől függetlenül újra és újra a nyugodt nemmel kezdem a sort. Amikor valami nem annyira izgalmas számára, mondjuk egy könyv pörgetése a padlón, akkor akár már erre is hajlandó abbahagyni. Ilyenkor kirobbanó örömködéssel dicsérem meg, hogy érezze, ezt most jól csinálta, és legyen kedve legközelebb is hallgatni rám
De előfordul, hogy valami számára hiperizgalmas dolgot művel. Teszem azt, az elcsent mobiltelefonomat pörgeti a földön (nem is értem, hogy tudja máris megnyitni az érintőképernyős készüléket, és pörgetés közben nézi, ahogy mozognak a képek), aztán a padlóhoz csapkodja; vagy a tv távirányítóját próbálja ledugni a torkán (és nyáláradatot zúdít rá), akkor előfordul, hogy még a harmadik nem is hatástalan marad. Legfeljebb lesajnálón rám emeli tekintetét, és végül földhöz vágja az eszközt.
Csak kedvesen
Na, itt az első pont, amikor nem szabad megtörni! Mégis csak én vagyok a szülő, a felnőtt, és az én felelősségem, hogy kezelhető, másokkal való együttélésre alkalmas ember váljon belőle. A taktikám: higgadtság és türelem. Kedvesen elveszem tőle az eszközt, és nyugodt hangon elmagyarázom, miért ne folytassa a romboló tevékenységet. Van, amikor beválik, de van, amikor kitör belőle az üvöltés, és a kezével kezdi verni a padlót, azaz hisztibe fordulunk. És itt a második pont, amikor tilos megtörni! HIGGADTSÁG ÉS TÜRELEM! (Így leírva könnyebbnek tűnik, mint a gyakorlatban…) Picit hagyom, hadd tomboljon, végül megfogom, megölelem, halkan a fülébe suttogom, hogy ne csinálja, mégis csak okos kisfiú ő. Ha ez sem segít, énekelni kezdek halkan egy gyerekdalt, ez eddig mindig győzött.
Csak remélni tudom, hogy jók a megérzéseim, de abban biztos vagyok, hogy az erőszak nem jó megoldás. Még mindig jobb, ha nyugodt hangon közöljük vele, mit érzünk. Velem is előfordult, mikor direkt kilökte a kezemből a teli kanalat, majd ledobta az itatóját. Vettem egy hatalmas levegőt, és ezt mondtam csendesen: fú, most nagyon haragszom rád, és legszívesebben megpofoználak, kisfiam! Ő pedig ebből is érezte, hogy anyuval valami nem stimmel, aminek ő az okozója. Miután kivettem az etetőszékből, igyekezett kiengesztelni, utánam jött, és megölelt. Azt hiszem, ez a helyes irány.
