Skita Erika, a “Beszélj úgy“ tréningek vezetője most négy lépésben vezet minket egy megnyugtatóbb megoldás felé.
1. Először is, fogadjuk el, hogy vannak egymás iránt negatív érzéseik. Ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy tűzön-vízen át muszáj szeretniük egymást, hiszen ha a testvérek sem tartanak össze, mi lesz itt… A gyerekek egyéniségek, szívük joga úgy érezni, ahogy. Ha hagyjuk, hogy kiadják magukból a haragjukat, sokkal inkább a pozitív érzések kerülnek majd előtérbe. A testvérek közötti veszekedések normálisak, és legtöbbször elkerülhetetlen, hogy valahol fel ne csapjon a testvéri dohogás füstje. A véleményük kifejezése jó gyakorlat a jövőre nézve, hiszen felnőttként is lesz jó néhány olyan helyzet, amikor nem értenek egyet egy másik féllel, mégsem lehet mindent dobálózással, hajhúzással vagy ajtócsapkodással megoldani.
2. Van egy remekbe szabott történet egy kínai bölcsességről.
Amikor két férfi hangosan veszekedett az utcán, és többen köréjük gyűltek, az egyik turista így szólt kínai kalauzához: Na, ebből hamarosan verekedés lesz! Mire az alkalmi idegenvezető így szólt: “nem hinném, mert az, amelyik először emel kezet a másikra, elismeri, hogy nincs több érve”. Hasonlóképp látom én a testvérek közötti viták jelentőségét. Próbálják meggyőzni, rávenni egymást, amire szeretnék, sőt veszekedjenek, ha másként nem megy. Azonban van egy pont, amelyen nem lépünk át, legyen bármilyen heves is az átélt érzelem. Az ugyanis – a fenti történet fényében – a vesztes pozíciójába helyezi azt, aki üt, a másik pedig könnyes szemmel mégis győzni fog. A kettőjük közötti feszültség pedig nem oldódik, mindössze a következő alkalomra tolódik el.
3. A szülői beavatkozás – mint deus ex machina –, úgy tűnik, meg tudja oldani a problémát. Vagy mégsem. A vitában minden gyerek elvárja, hogy a szülő az ő pártjára álljon. Az érvei lehetnek egyszerűek és összetettek, komolyan vehetők vagy megmosolyogtatók számunkra, a saját szemszögéből nagyon is meghatározóak, valljuk be, jogosan. Végül is a szülei vagyunk és azt hallja tőlünk, hogy úgy szeretjük, ahogy van. Erre elég egy vita a testvérével, és jönnek a blabla érvek és magyarázatok, miért is nem úgy van, ahogyan gondolja. Csoda, ha becsapottnak érzi magát?
Minden vita tovább mérgesíthető azzal, ha a szülő valamelyik gyerek pártjára áll. Ha van győztes és vesztes, az indulat nem alszik el, hanem más utat talál magának. A felülről jövő beavatkozás vagy igazságtétel valaki szempontjából mindig igazságtalan. Ahogy az sem üdvözítő, ha mindkettőt leszidjuk valamiért, amiért szerintük egyébként kizárólag – vagy legalábbis nagyobb mértékben – a testvérük a felelős.
4. Hagyjuk, hogy maguk oldják meg. Lehetőleg ne úgy, hogy “nem érdekel ki kezdte, csak hagyjátok már abba, és legyen végre csend!” Még akkor sem, ha a szülői kifakadás azért méltányolható.
Nézzük, milyen lépéseket érdemes tennünk a testvérek közötti béke – hosszabb távú – kidolgozásáért.
| 1. Fogadjuk el a néha bizony ellenséges érzéseket egymással szemben. 2. Hallgassuk meg mindkét felet, félbeszakítás nélkül. Ez máris segít az indulatok csillapodásában. 3. Foglaljuk össze a véleményüket, érzéseiket, és mondjuk el, amit hallottunk. Ezzel egyrészt jelezzük, hogy figyeltünk, másrészt lehetőséget biztosítunk, hogy elkerüljük a félreértéseket. 4. Ismerjük el, hogy felnőttként sem egyszerű egy ilyen helyzetet kezelni és jó megoldást találni. 5. Mondjuk el, képesnek tartjuk őket arra, hogy kitaláljanak valamit, ami mindannyiuk számára megfelelő, és bízunk benne, hogy használni is fogják ezeket a képességeiket. 6. Hagyjuk őket egyedül. |
Igen, előfordulhat, hogy nem oldják meg, vagy legalábbis nem ott és akkor. Azonban lehetőséget biztosítottunk számukra, hogy egyenlő félként vegyenek részt egy problémás helyzet megoldásában, és nem álltunk egyikük pártjára sem. Ezt is értékelni fogják, bár először kétségkívül furcsa lehet, hogy a szülői igazságtétel elmarad. A hosszú távú hatások azonban bennünket igazolnak majd, azokat a szülőket, akik képesek voltak egy lépést hátralépni, és lehetőséget adni a gyerekeiknek, hogy gyakorolják az álláspontjuk – verbális! – ütköztetését és hogy részt vehessenek a megoldás kidolgozásában. Ezek a képességek hosszú távon nagy hasznot jelentenek majd a számukra. És még a veszekedések számát is csökkentjük. Ki akar veszekedni, ha nem tudja maga mellé állítani a szüleit? Kinek van kedve veszekedni a tesójával, amikor utána úgyis vele kell megoldást találnia?
Ha verekedésről van szó, az már egy másik történet. Nem kérdés, hogy abban az esetben, amikor valaki testi épségéről van szó, fontos a mielőbbi beavatkozás, a verekedés leállítása. Igazságtétel nélkül – mert nem tudjuk, hogy mi történt az első ütés előtt. Ilyenkor jön újra a fenti 6 lépés, és mialatt elmondják egymásnak, ki mit érez és gondol, a mérgük is lassan elpárolog, és képesek lesznek újra átgondolni a dolgokat.
A saját történetem: A gyerekeim néha imádnak csak úgy ellenkezőset játszani egymással. Nem jöhetsz ide, nem játszhatsz a játékommal, a lehetőségek tára végtelen… Az egyik alkalommal a kislányom nem akarta felengedni a bátyját az emeletre. Kiabáltak, mindenki mondta a magáét, és hiába próbáltam beavatkozni, amíg én is jelen voltam, folyt az előadás, mindenki a maga igazáról akart meggyőzni, ha lehet, hangosabban, mint a testvére. A teljes kakofónia határán – miután végigmentünk azon, ki mit szeretne – közöltem velük, hogy úgy gondolom, ezt a helyzetet nélkülem könnyebben meg tudják oldani, és bementem a fürdőszobába. Igen, hallgatóztam. És mit hallottam? Nem telt el 20 másodperc, és teljes egyetértésben, egymásra vigyázva lementek a lépcsőn miközben hallottam őket:”és játszhatsz minden játékommal”. A szülői beavatkozásra nem mindig van szükség. Csak belátni nem is olyan egyszerű.
