És akkor az asztal alól előbújt az én kis szöszi fiam, guggolásból felállt, és magabiztosan odaszaladt hozzám, majd hirtelen átölelte a lábaimat. Megható álom volt. Alig telt el három hónap, amikor a valóságban először felegyenesedett, és ott állt előttünk a picikénk. Tíz hónapos korában pedig épp telefonon beszéltem egy kedves újságíróval, azt ecseteltem, hogyan telnek a hétköznapjaink (pont úgy, mint minden első gyerekes családnak). Kornél addigra már jól begyakorolta az egy helyben állást, amikor erőt vett magán, elengedte a széket, amibe addig kapaszkodott, kinyújtotta a kezét a fél méterre lévő etetőszéke felé, és halált megvető bátorsággal megtette az első másfél, önálló lépéseit!
Visítani kezdtem a telefonba
Szegény újságíró igencsak meghökkenhetett, amikor visítani kezdtem a telefonba: Úúúristeeen, ebben a pillanatban tette meg az első lépéseket! Azért kedvesen gratulált, én pedig büszkén körbetelefonáltam a családot.
Ettől kezdve még nagyobb veszedelemben éreztem a kisfiamat. A téli olimpián nincs annyi esés, amennyit ez a gyerek produkál napról napra. Úgy szeretnék vigyázni a kis testére, de mégse vihetem le bukósisakban a homokozóba – bár tudom, hogy van, aki megteszi. De hát, mi is bukósisak nélkül nőttünk fel. Harcolnak bennem az észérvek és a féltő aggodalom. Gyuri pedig sajnos nem ellensúlyozza a dolgot, ő térd- és könyökvédő beszerzésén is morfondíroz…
Amit lehet, azért elkövetek: a kiálló, hegyes sarkokat letompítottuk, és a legtöbb veszélyesnek ítélt holmit tároló szekrényt és fiókot lezártuk. (Meglehetősen bosszantó megküzdeni a biztonsági eszközökkel, amikor gyorsan kellene valami a szekrényből.) A kis csontjait és immunrendszerét is igyekszem megerősíteni, a napi D-vitamin adagjával, ugyanis ez többek között segíti a csontok megfelelő struktúrájának kialakulását. Azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy ebben olyanná ne váljak, mint édesanyám: még ma is megkérdi a felnőtt gyerekeit, amikor beszélünk, hogy szedem-e a vitaminokat, és ittam-e elég vizet, meg hogy melegen vagyok-e öltözve? Gyuri is azóta szed vitaminokat, amióta kikészítem neki.
Némaság és áhítat
Egy nappal az első születésnapja előtt Kornélt kivettem a kiságyából, és gondoltam, visszafekszem még Gyuri mellé tíz percre, amíg eljátszik a szobájában. Két perc múlva őrületes trappolást hallottunk, majd a lépések lelassultak, és szerencsére még az ajtó előtt abbamaradtak. A résnyire nyitott ajtóban megláttuk a kisfiunk sziluettjét, aki bizonytalan mozdulattal betolta az ajtót, majd betipegett, és felmászott az ágyunkra. Gyurival egy pillanatra elnémultunk az áhítattól, összenéztünk: Te ezt elhiszed? Holnap lesz egyéves, és a kisfiunk először életében, átjött hozzánk a két kis lábán. A kép, ahogy az ajtó nyílásában megláttam Kornél kis sziluettjét, beégett a retinámba. Sose fogom elfelejteni.
Mindezek ellenére hiába győzködöm Gyurit, hogy a babánk talán picit gyorsabban fejlődik a nagy átlagnál. És talán gyorsabban is nő. Előfordult, hogy bemászott az asztal alá a labdájáért, és még az asztal alatt fel akart állni, kár, hogy már 11 hónaposan magasabb volt az asztallapnál. Pedig nálunk (óriáséknál) az asztal is magasabb a megszokottnál, úgy csináltattuk. Mégis, mikor hirtelen felegyenesedett, jól odavágta a buksiját. Gyorsan szóltam neki, gyere ki az asztal alól, és itt állj fel, kisfiam! Hallgatott a bölcs anyjára? Persze, hogy nem, újra és újra megpróbálta, mire odaugrottam, már egymás után 3-4 alkalommal beverte a fejét, mert kizárólag az asztal alatt volt hajlandó felegyenesedni. Végül kivezettem a fiamat az asztal alól, és igyekeztem megvigasztalni.
Arról, hogy tényleg nagyobb, mint a legtöbb egyéves kisgyerek, akkor sikerült meggyőződnie Gyurinak, amikor a játszótéren összefutott egy Kornélnál pár hónappal idősebb, de fél fejjel alacsonyabb fiúcskával. Hiába, a babák életének első ezer napján kialakul, hogy milyen magasak is lesznek később. Gyuri persze, nem bánná, ha nem érné el az ő két méterét, mert – már én is tanúja voltam – hosszú, vékony emberre talán még nehezebb ruhát találni, mint pici, húsosra. Jó lenne legalább az ilyen jellegű csalódásoktól megkímélni a kis fickónkat. Vagy ez legyen a legnagyobb csalódás az életében!
