Peller Mariann: Ez már bizony gyerek!

Aki adott esetben, a várakozásokkal szöges ellentétben, halálra unja magát a saját szülinapi buliján, és ennek hangot is ad egy jókora ásítással. (Még szerencse, hogy nem vittük túlzásba az ajándékozást.) A tojásmentes, nyírfacukorral, házilag készített csokitortától pedig öklendezik – soha nem evett még csak hasonlót sem (pedig istenien sikerült, egész délután azzal bíbelődtem). Az ember lánya pedig csak hitetlenkedve rázza a fejét: nem telhetett el egy teljes év! Tényleg felgyorsul az idő, miután anyává válsz, és az első, jaj-most-mi-hogy-lesz, fejünket-kapkodós év eltelte után, ismét új időszámítás kezdődik. Eljött a gyerek korszaka, aki kezd észnél lenni, és egyre inkább tudja, mit akar. Ez pedig többnyire összeegyeztethetetlen azzal, amit te szeretnél, vagy amit épp csinálnia kéne, vagy nem kéne.

Feszegeti a határait

A legjobb példa erre, hogy Kornél felfedezte, nemcsak hogy simán fel- és le tud mászni a kanapéról, de azon még szaladgálni és ugrálni is lehet. Illetve lehetne, ha a szigorú anyja hagyná… Mert engem kitör a frász, amikor nekilódul, és látom, hogy mindjárt a kanapé legszélére lép. Lelki szemeim előtt már bukfencezik is lefelé, minimum felszakad a húsos kis szája, és torkaszakadtából üvölt. És ilyenkor aztán fölösleges azt mondani neki, hogy “én szóltam, kicsikém”, meg se hallaná a saját hangerejétől. De amúgy sem való futkározni valamin, amin ülni szoktunk. Szóval szólok neki kedvesen. Ő pedig rám néz. Látom, ahogy értelem gyúl a kék szeme mélyén, érdeklődve néz rám. Én, marha, azzal, hogy rászóltam, felkeltettem az érdeklődését ez iránt az eddig kevésbé izgalmas foglalatosság iránt. Huncut mosolyra húzódik a szája: aha, hát lássuk, meddig mehetek el, anyukám! Guggolásba ereszkedik, majd mélyen a szemembe fúrja tekintetét, és lassan picit felemelkedik (mintha egy láthatatlan széken ülne). Ismét szólok, feszülten figyelem, próbálok szigorú lenni. Esélyem sincs, tetszik, hogy játszik velem, a határait feszegeti a kis disznófülű. Gyorsan visszaguggol. Ezúttal leteszi a két tenyerét maga elé, és megtartva a szemkontaktust, felemeli a fenekét az égig. (Bárcsak ilyen könnyedén meg tudnám csinálni a lefelé néző kutya névre hallgató jógagyakorlatot, ahogy ő most, ösztönből elvégzi!) Megint rászólok. Gyorsan visszaguggol. Még szélesebben vigyorog rám. És ez napjában többször megismétlődik. Mintha arra lenne kíváncsi, változik-e az álláspontom az idő előrehaladtával. Atyám, érzem, nagy meccseink lesznek még. Azt hiszem, mindig keresni fogja a kiskapukat a szabályok alól. És az a baj, hogy az apjától még eszet is örökölt ezekhez a játszmákhoz. Hazudnék, ha azt mondanám, nem várom már rettentően, hogy ki is mondja a csavaros kis gondolatait.

Nem fog egy sarokban ücsörögni csendesen….

Pedig közel van már az idő, érzem! Az, hogy folyamatosan gagyarászik, időnként dudorászik, teljesen természetes ebben az életkorban. Ebben az időszakban (a fogantatásától egészen kétéves koráig) pedig a táplálkozással segíthetem őt agya megfelelő fejlődésében. Kutatások igazolták, hogy azoknak a babáknak, akik elegendő mennyiségben fogyasztanak az agy számára létfontosságú anyagokból, például vasból, a kommunikációs és nyelvi képességeik is hamarabb fejlődnek ki. Kornél szerencsére imádja a lencsefőzeléket, ami tele van vassal. És hát két olyan szülő utódja, akik (hogyan is fogalmazzak tapintatosan saját magunkkal szemben?) csak akkor hallgatnak, amikor alszanak, vagy még akkor sem mindig, valószínűsíthetően nem fogja csendben végigücsörögni a napot egy nyugalmas sarokban. Egyik kedves barátnőm szerint addig örüljek, amíg nem érthető, mit is beszél, mert hamarosan elérkezik az állandó, ismétlődő, és sok esetben értelmetlennek tűnő kérdések időszaka. De én nem örülök, kimondhatatlanul várom, hogy a kis csapatunk legifjabb tagja is kinyilvánítsa végre véleményét a világról.
Ezért hát tanítgatom. Ha valamit szeretne elérni, megfogni, vagy kérni próbál szavak nélkül, csak hangokkal, elmondom neki a feltételezett kérést: Kérsz inni, Kornél? Kérsz egy kekszet, Kornél? Emiatt a fiunk első szava talán nem a legtöbbször hallott “nem” lesz. Hanem az ellenkezője, mert már majdnem helyesen ejti, i nélkül, valahogy így: gggem! De előfordul, hogy ha úgy tartja kedve, azt feleli: dáááh, ami szintén az igen megfelelője. Lehet, hogy perfekt orosz lesz a srác. Még jól is jöhet…

Traktor!

Ezen felül pedig érti, ha azt mondjuk neki: kérlek, hozd ide az autót, könyvet, a macidat, nyuszit, távirányítót és telefont (hát persze). Ugyanakkor egy okos könyv szerint 8-9 hónaposan már rá kellett volna mutatnia a mesekönyvben a kutyusra, cicára, tehénre stb. Ehhez képest most is csak ott tartunk, hogy amikor felteszem a kérdést: Kornél, hol van a…?, már mutat is a könyv közepére, meg se várja, hogy kimondjam, micsoda. Egyetlen dolgot talál el mindig: az pedig a traktor. Naná, annak is van kereke, amit ha lehetne, már forgatna is! Minden nap megpróbálom újra és újra, hátha megérti a kérdést, és a kutyusnál esetleg nem a csirkékre mutat, de már-már kezdek beletörődni, hogy ez egészen egyszerűen hidegen hagyja. Hiába, a tanyán is kizárólag a kerekek hozzák lázba. A könyv is csak attól érdekes egyelőre, hogy lapozgatni lehet. Mindenben a mechanizmus az érdekes, ahogy működik (vagy ahogy esetleg meg lehet rágni). Semmi baj, csak mondja már el végre, mi érdekelné igazán!