Nem játékrobotok ezek – komoly, drága masinák, dacára a cuki külsejüknek. Igaz, csak a gyerek hasáig érnek, de nyolc nyelven beszélnek, számolnak, olvasnak, énekelnek, táncolnak, és úgy tesznek, mintha érzelmeik is lennének. Tehát ha beszél hozzájuk valaki, akkor bólogatnak, ha síró gyereket látnak, igyekeznek megvigasztalni.
Ki ne örülne?
A gyerekek persze odavoltak érte. Most komolyan, ki ne örülne annak, ha egy beszélő robot jönne hozzá látogatóba? Pláne, egy olyan osztályban, ahol húsz gyerekből tizenöt fiú. Ráadásul a robottal játszani is lehet – ha az ember megfogta a kezét, akkor lehet vele sétálni, és megmutatni neki, mi minden van még itt, focizni (vissza tudja rúgni a labdát) és természetesen tanulni is lehet vele. Betűket, számokat, dalokat – a nagyobbak persze bonyolultabb programozási feladatokat is megoldhatnak vele, ha az ember megnyomja a fejét, akkor megjelenik egy billentyűzet.
Nem tudom eldönteni, örülök-e neki, hogy mostantól négy apró robot tanársegéd is lesz az iskolánkban.
Mert ne tagadjuk, menő dolog ez, nagyon is menő, és számtalan előnye van. A lányom (aki szintén ugyanabba a suliba jár) azt mondta, a legjobb, hogy a robot nyolc nyelven beszél, és képzeljem el, hogy ha érkezik egy új gyerek a suliba, aki egy szót se beszél angolul, milyen jó lesz neki, hogy a robot vele megy mindenhová, és fordít. Ez a szituáció errefelé valóban elég gyakran megtörténik – és tény, nincs mindenhol tolmács, aki segíteni tud nekik. (A mi sulinkban például a mi gyerekeink voltak az első magyarok, és nem volt ezen a nyelven beszélő tanár, ami az elején okozott némi bonyodalmat.)
Azt az indokot is elfogadom, amit a tanárok magyaráztak nekem, hogy sok gyerek utálja a matekot, és nem akar gyakorolni – de persze, ha a robot adja fel a feladatokat és vele együtt lehet dolgozni, az mindjárt más, mert akkor már nem matekozik az ember, hanem a robottal játszik, tehát kicsit sem nyűg a feladatokat megoldani.
Van egy olyan előnye is, hogy bizonyos, speciális igényű gyerekek számára (például akik autisták) a robot megnyugtató kapcsolatot jelent, főleg, mert az ilyen kicsiknek gyakran van problémájuk a személyes kapcsolatok kibogozásával. Egyszerűen számukra könnyebb egy robottal kommunikálni, mint a tanárokkal. Szóval első pillantásra úgy tűnik, mindenki jól jár ezzel a robottanárral, akkor is, ha nem olcsó mulatság beszerezni, majdnem kétmillió forintba kerül darabja. (Ez el is döntötte a gyerekeim kérdését, lehet-e nekik is ilyen.)
Nem felhőtlen az örömöm
Másfelől azonban… hát nevessetek ki, de látva a gyerekek között mászkáló robotokat nekem a Terminátor című film jutott eszembe. Persze, ez a kicsi, aranyos robot nyilván nem fogja legyilkolni a gyerekeket a suliban, és a robotgyártó cég szerint a robot egyelőre nagyobb veszélyben van, mint a diákok, akik simán le tudják törni a karját vagy a fejét a nagy szeretgetésben, de hát mi van, ha ez az első lépés a lejtőn? Először jön az aranyos robot, aztán majd a gépek egyre több helyen veszik át a hatalmat, míg végül szépen legyőznek minket.
De ott egy másik szempont is: annyi digitális kütyüjük van amúgy is a gyerekeknek, minek még egy? Látom, hogy a mai csemeték finomabban tudják a táblagép monitorját simogatni, mint egy könyvben lapozni, és szívesebben másznak fát a Wii képernyőjén, mint a valóságban. Most komolyan, akkor tényleg még mélyebbre kell őket rángatni a virtuális világba? És nehogy azt gondoljuk, hogy a robot költségkímélő megoldás! Nyilván nem lehet egyedül hagyni egy gyerekkel, amíg az dolgozik vele, kell oda azért a tanári-tanársegédi felügyelet. Meg aztán nézzenek régimódinak, de jobban szeretném ha a fiam egy igazi óvónőtől kapna dicsérő szavakat, mint egy masinától, legyen az bármilyen kedvesre programozva.
