Ha baba érkezik a családba, az mindig nagy öröm, meg persze feszültségforrás, hiszen egy vadiúj játékot kap mindenki, amivel csak egyvalaki játszhat...
Egy hidegfront kellős közepén szültem, így a szülészeten lévő telt ház miatt egy emelet választott el a babámtól. Olyan távolságnak tűnt, mintha két különböző kontinensen lennénk. Éjfélkor kerültem be a kórterembe, és hajnali 3-kor már azt vártam, hogy mikor lesz 5 óra, hogy mehessek érte. Az egy emeletnyi utat 27 perc alatt tettem meg, de mentem, ahogy bírtam, mert tudtam, hogy a lányom nélkül többé nem vagyok teljes ember. Azóta a hormonok lecsillapodtak, és nem érzem úgy, hogy a gyerekem egy új, létfontosságú szervem lenne, ami nélkül csak fél órát bír ki a szervezetem, de az idáig vezető út hosszú volt és nehéz.
Minden kezdet…
A kislányunk az első unoka a családban, mindkettőnk részéről. Így aztán a rajongás mellett az újdonság varázsával is számolnunk kellett, azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a túláradó szeretetet a nagyszülők részéről ilyen nehezen fogom tudni kezelni. Már a kórházban azt vettem észre, hogy egyszerűen nem viselem jól, ha bárki más kezében van a lányom, fizikai fájdalmat éreztem, ha nem én foghattam a kezemben. Most már tudom, hogy ez mind a hormonoknak köszönhető, és ez a heves reakció egyszerűen a túlélést szolgálja. Sokat segített az éjszakai felkelésekben, a fájdalmas etetésekben és sírós napokban, hogy képtelen voltam megválni a gyermekemtől, kezemben tartani olyan boldogságot jelentett, hogy egyszer sem volt kérdés, hogy fáj-e felkelni hajnali 2-kor, 3-kor, 4-kor, pedig nagy alvó hírében álltam mindig is. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ahogy múltak a hónapok és múlt a szoptatás, úgy vált fájdalmassá az éjszakai műszak.) Ami viszont az egyik oldalon támogatást jelentett, az a másik oldalon feszültséget szült.
Türelem unokát terem
A problémák ott kezdődtek, hogy a nagyszülők szerették volna minél többet látni az unokájukat, én pedig cuki, jófej menyből önző, irigy anyatigrissé váltam, amit senki nem akart tolerálni. Egyszerűen nem hagytak időt annak, hogy kicsit lenyugodjak a hormonjaimmal együtt. Persze ezt mindenki másképp éli meg. A tágabb családban több baba is született a lányommal egy időben, és a többi új baba boldogan járt kézről kézre, ráadásul az erről készült képeket a rokonság lelkesen osztotta meg a közösségi oldalakon. Ettől a nagyszülői elvárás egyre csak nőtt, és ezzel párhuzamosan az anyatigris karmai is. Minél inkább magukénak akarták az apró újszülöttet, én annál kevésbé engedtem. Ráadásul hónapok teltek el úgy, hogy csak magamban fortyogtam, most már bánom. Higgadtan és átgondoltan mostanra úgy látom, hogy rögtön az első alkalommal szólnom kellett volna, hogy ne haragudjatok, de nekem most még nem megy az, hogy a babát kézről kézre adjam, én szeretném fogni, mert nekem így jó, ha tetszik, ha nem. A lányom négy hónapos korában aztán betelt a pohár, amikor egy újabb alkalommal vették ki a kezemből, amit én egészen odáig némán tűrtem, aztán szóltam, de akkor már késő volt. Mindenki megsértődött. Pedig ha még az elején egy kis türelmet kérek és kapok, minden sokkal könnyebben ment volna.
Ki legyen türelmes?
A friss anyukáknál és nagyszülőknél a türelem a kulcskérdés. És hogy ki legyen türelmes? Szerintem egyértelmű a válasz: a nagyszülők. Ez persze önzően hangzik, de az anyának egyszerűen nem fog menni. Kilenc hónapon át türelmesen várt arra, hogy meglássa a babáját, neki ennyi volt a türelemzsákban, többé nem akar nélküle lenni. Ráadásul a fent említett hormonok sem teszik lehetővé, hogy tiszta fejjel gondolkozzon az ember. A nagyszülőkön és más családtagokon a sor, hogy felnőttként kezeljék a dolgot és várjanak, mint minden jó dologra az életben. Sokak szerint ez nem fair. Szerintem viszont az nem fair, hogy mindig a gyerekek alkalmazkodjanak, egyszerűen eljön az idő, amikor még ha átmenetileg is, de a szüleinknek kell hozzánk. Ez egyébként egy átmeneti időszak, és tutira mondom, hogy a legtöbb szülő az első év végére boldogan adja kölcsön a babáját még akkor is, ha az első hónapokban sziámi ikrekként élték a mindennapjaikat.
Kezelési útmutató új anyukákhoz vagy szülőkhöz
Leszögezném, hogy én a saját példámból indultam ki, és teljesen elképzelhető, hogy más ennél sokkal lazább.
1. Kérj engedélyt!
Ez szigorúan hangzik, de jobb, ha mindenki tudja, hogy a friss szülők az első pár hónapban a tulajdonukként tekintenek a babájukra, és ugyanúgy nem akarják odaadni, mint a játszótéri homokozóban az új lapátot. Elkérni viszont ér.
2. Sose vedd ki a szülők kezéből!
Főbenjáró bűn egy babát kivenni az anyja kezéből, még akkor sem teszünk ilyet, ha nagyszülők vagyunk, vagy testvérek. Ki kell várni, míg az anya szívesen adja, nyugi, ez az idő is el fog jönni.
3. Maradj a háttérben!
Segíts, támogass, szeress, de ne gondold, hogy te vagy főszereplő!
4. Jelentkezz be!
Még akkor is, ha egyébként máskor gond nélkül felszaladtok egy kávéra. Egy új családnak napi szinten számos váratlan helyzettel kell megbirkóznia, a váratlan vendégek nem hiányoznak, még akkor sem, ha családtagok.
5. Ne kérdezz hülyeséget és ne osztogass kéretlen tanácsokat!
Ugye ezt nem kell hosszan magyarázni?!
6. Ne hivatkozz más gyerekére!
Ez csak olaj lesz a tűzre, nagyjából egy hordónyi.
7. Ne szólj bele a dolgokba!
Nem a te gyereked, neked csak unokád, unokaöcséd, keresztlányod etc. A szülei nevelik, nem te. Ezzel jó, ha az elején megbarátkozol, még akkor is, ha szerinted szörnyű hibákat követnek el.
8. Ne legyél matrica!
Egy újszülött a családban mindig hatalmas izgalom, de ettől függetlenül nem kell állandóan a babánál lógni, hagyd meg a szüleinek ezt az örömöt, hidd el, a te időd is el fog jönni.
