Emlékeztek a Furbyre? Egy időben az volt a sztár, a keresztfiamnak hosszas tanakodás után vettünk is egyet. És tényleg úgy tűnt, hogy imádja, karácsony este a párom és én voltunk a sztárok, na meg persze Furby. Egy-két hónapig lelkesen játszott vele, aztán jött a tavasz és a nyár, és a plüssből készült szörny szépen lassan parkolópályára került. Először a polcon várt a jobb napokra, majd egyszer csak onnan is eltűnt. (Te jó ég, a Pixar micsoda rajfilmet tudna ebből csinálni, a Furby, aki a teniszütő mellett végezte…) Nemrég hétvégén aztán rákérdeztem a 8 éves keresztfiamnál, hogy mégis hol lakik most a kedvenc játéka. Egy félórás keresgélés után előkerült a polc aljáról, a füle kicsit csokis volt, szőre pedig pulikutyás. Pedig nem is olyan régen mekkora kincs volt.
Ha őszinte szeretnék lenni magamhoz, akkor nem játszom el az álszentet, én sem voltam jobb gyerek. Elképesztően vágytam egy pórázos elemes kutyusra. A szüleim ellenálltak, de a nagyim megvette nekem. Ha jól emlékszem, néhány hónap múlva már nem volt meg a póráz, és valahogy a bal szeme is benyomódott. Aztán egyszerűen elpárolgott a lakásból, fogalmam sincs, hogy hova lett. Most szülőként nagy kérdés, hogy ha a lányomnak már lesznek saját vágyai, akkor azokat mennyire érdemes megvalósítani. Vegyem meg a negyedik teljesen felesleges vackot azért, hogy szülinapon vagy karácsonykor csillogjon a szeme? Vagy vegyek inkább hasznos és tartós ajándékokat, amelyekkel tuti, hogy éveken keresztül játszani fog? Ti hogy csináljátok? És végezetül jöjjön néhány kép, ami igazolja, hogy a probléma nem egyedi…