Fegyelmezés a bölcsiben és az oviban: “Kizárlak a sötét raktárszobába!”

Vitán felül áll, hogy a bölcsődei gondozók, óvónők és dajkák legalább dupla akkora fizetést érdemelnének, mint amennyit jelenleg itthon kapnak. Sokszor egész nap a gyerekeinkkel vannak, gondozzák őket, játszanak velük, megvigasztalják őket, ha baj van. Mi pedig nem győzzük mindezt megköszönni, hol csak szóban, hol ajándékokkal, különösen így “év végén”. Mégis. Beszélni kell arról is, ha a jelek szerint nem egészen úgy fegyelmezik a gyerekeinket, ahogy mi azt szeretnénk…

“Amikor Nóri lefektette a játék babát, a baba fejére húzta a takarót.”

“Sokáig kifejezetten jó választásnak tűnt a bölcsőde. Mindkét gondozónőről jó benyomásaink voltak, úgy láttuk, kifejezetten megszerették a kislányunkat. Nóri egyáltalán nem ellenkezett reggelente, amikor elindultunk, de januárban megharagudott az egyikükre. Hogy miért, máig kérdés  – meséli egy teljes neve elhallgatását kérő anyuka, Éva. – Szép lassan a helyzet elkezdett romlani, annak ellenére, hogy Nóri közben hároméves lett. Már nincs kedve bölcsibe menni, pedig igazán nem kell ott sok időt eltöltenie. Nemrég szokás szerint leültünk otthon babázni. Amikor lefektette a játék babáját, a baba fejére húzta a takarót. »Mit csinálsz? Nem szoktuk a babák fejére húzni a takarót!«, mondtam, mire ő ezt felelte: »Dehogynem, anya, Kriszta is így szokta a bölcsiben, ha nem akarunk aludni.« Szóhoz sem jutottam. A játékot többször megismételtük, minden alkalommal rákérdeztem, hogy hol látta, a válasz ugyanaz volt. Próbálkoztam még azzal, hogy »és viccesen csinálta?«, mire Nóri határozottan mondta: »Nem, anya! Mérgesen.«“

Éva azt mondja, az eset után felhívta az egyik anyukát, de ő nem tudott erről. Persze hogy úrrá lett rajta a tanácstalanság. “Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Ha azt láttam volna a gyerekemen, hogy szorong a bölcsitől, természetesen azonnal kiveszem, de ezt nem láttam. Több kislányt is barátjaként emleget, megvannak a kedvenc játékai, az egyik gondozónőről kifejezetten szeretettel beszél, összességében szerintünk jól érzi magát. Ebből a szempontból nem tekintettük gyanús jelnek, hogy vonakodva ment be, logikus, hogy a családdal szeretne lenni minden nap. A férjem azt mondja, felejtsem el az esetet, látszik, hogy nem traumatizált a gyerekünk. De nekem nem megy ki az eset a fejemből. És persze hiszek a gyereknek. Önmagában egyébként már azt problémának látnám, hogy ha más gyerek fejére húznák a gondozónők a takarót, és Nóri ennek szemtanúja lenne. Abba bele sem merek gondolni, hogy ez vele is előfordul néha.” 

Hasonló esetről számolt be egy másik szülő, András. A téma itt is a fegyelmezés, a különbség csak annyi, hogy a szülők többször látták, hogyan próbálják az óvónők a “rossz” gyerekeket jobb belátásra bírni. A helyszín most egy óvoda.

“Megfenyegették, hogy ha nem viselkedik jól, kiteszik a raktárszobába egyedül.”

“Van a csoportban egy hároméves kisfiú, Marci, akinek mindkét ikertestvére más-más csoportba jár. Eredetileg a három kisfiút ugyanabba a csoportba tették, de állítólag nem bírtak velük az óvónők, így januárban külön óvónők szárnyai alá kerültek. Tény, hogy Marci nehezen kezelhető. Sokat kiabál, nagyon indulatos, agresszív, és egyfolytában a testvérei után akar menni, ami mondjuk szerintem érthető.” András szerint az óvoda válaszul felszerelt egy reteszt az ajtóra, hogy ne tudja kinyitni. Vajon megoldódott ettől a helyzet? “Szép lassan egyre több baj lett Marcival. Az én fiam ugyanabba a csoportba jár, lassan hatéves. Amikor megkérdeztem, hogy mit csinálnak az óvó nénik Marcival, érdekes válaszokat kaptam tőle. »Hát, lefogják, és mindig azt mondják, hogy itt így nem lehet viselkedni. És hogy ha nem viselkedik jól, kiteszik a sötét raktárszobába egyedül aludni.« Volt olyan szülőtársam, aki hasonló jelenetnek volt a tanúja, én is sokszor mentem be arra, hogy a kisfiú egyedül ült a folyosón, a padon, kvázi büntetésben. Akkor már eszébe sem jutott, hogy a testvérei után szaladjon, valószínűleg feladta, mert félt a büntetéstől. Rossz volt látni. Megjegyzem, sosem tudtam úgy bemenni, hogy ne lássam kiborulva, karikás szemekkel, elgyötörten.”

András azt mondja, alaposan fel volt adva nekik a lecke azzal kapcsolatban, hogy jelezzék-e mindezt bárkinek. Hiszen nem az ő gyerekükkel történt… Pontosabban az övékkel is, csak épp áttételesen. “A feleségemmel arra jutottunk, hogy valahogyan a vezetés tudtára adjuk a véleményünket. Szerencsére az óvoda félévente visszajelzést kért tőlünk, név nélkül. Leírtuk az eseteket, és azt, hogy nagyon rossz érzés, hogy ha egy gyerekkel így bánnak, és az is, hogy a mi gyerekünk azt látja, így fegyelmeznek az óvónők a csoportban. Utóbbiból egyébként komoly gyereknevelési kihívás lett otthon, a fiunk ugyanis eleinte maximálisan azonosult az óvónők módszereivel, sokszor és sokféleképpen el kellett magyaráznunk, hogy miért tartjuk megengedhetetlennek azt, ami történt.”

“A lánya renitens, antiszociális, ráadásul notórius hazudozó!”

Végezetül egy harmadik eset, ami a közvetlen környezetemben történt. “A lányom két és fél éves volt, amikor kaptam egy remek állásajánlatot, kellett hát egy intézmény, ami biztonságot ad neki – kezdi a mesélést Zsuzsa. – A kerületi bölcsődékben nem volt hely, óvodába még nem írathattam, maradt a magánóvoda. Gondoltuk, mivel négy-öt hónapról van csak szó, nem tragédia, utána úgyis jön a nyár, majd be tudjuk íratni az állami óvodába. Az összeset megnéztem. Hetekig csak ezzel foglalkoztam. Végül nyugodt szívvel letettem a voksom az egyik mellett. Barátságos környezet, mosolygós felnőttek, semmi flanc, mi kell még? Először csak egy órára hagytam ott, az időt lassan növeltük. Dorka »jól nevelt« kislány volt, akkor sem ellenkezett, pedig nem volt túl lelkes. Feltűnt, hogy hosszú hetekkel később sem szívesen maradt ott reggelente. »Hadd bújjak még egy kicsit az öledbe!«, ment mindig az alkudozás. Amikor próbáltuk faggatni, hogy miket játszottak, alig lehetett kihúzni belőle valamit. Az óvónőket is megkérdeztem minden nap, hogy minden rendben volt-e, rendszerint megnyugtattak, hogy igen. Annyit mondtak csak, hogy Dorka nem hajlandó segíteni az elpakolásban. Gyanús volt, otthon mindenre könnyen rá lehetett venni. A három hónap hamar elrepült, a nyári szünet előtt leültetett a tulajdonos, a »fő«óvónő, hogy beszélnünk kell. Elmondta, hogy a gyerekem »notórius hazudozó« (akkor még nem volt hároméves), hogy »renitens«, és nem vesz részt semmiben, »antiszociális«. Teljesen elképedtem, megkérdeztem: »Az én gyerekemről beszél?« A beszélgetésnek hamar vége lett, ezekkel a jelzőkkel nem tudtam mit kezdeni. A nőben nem volt semmi szeretet, ráadásul kiderült, hogy semmit nem tud erről a korosztályról. Dorkát többet nem vittem vissza, a nyári szünetet valahogy megoldottuk. Szép lassan kiderült, hogy miért volt »renitens«. Beszéltem néhány másik szülővel, kiderült, hogy elég volt a legapróbb pisszenés a csoportban, és jöttek a büntetések. Dorka elmondása szerint neki legtöbbször a sarokban kellett állnia. Akárhányszor csak eszembe jut, irtó dühös leszek. Talán vissza kellett volna mennem balhézni, de mi értelme lett volna? Semmit nem tudtam volna bebizonyítani. A sors szerencsére elrendezte a dolgot magától. A magánóvoda ugyanis tavaly megszűnt.”