Akik tudják, hogy nem szeretnének gyermeket:
Kommentelőink jó része írta, hogy huszonévesen vagy harmincason éppen ezzel a kétellyel küzdenek, miközben nagyon erős, szinte visszaverhetetlen társadalmi nyomást éreznek, hiszen mindenki állandóan arról faggatja őket, hogy mikor szülnek már.
“33 éves vagyok, és nálam is ketyeg a biológiai óra, miközben kettős érzések kavarognak bennem.
Alapvetően szeretem a gyerekeket. A párommal már lassan 10 éve élünk nagy szerelemben és megértésben. Imádjuk egymást. Teljes az életünk gyerek nélkül is. Azt érzem, hogy nem attól leszek több, hogy gyerekem van, nekem még szükségem van a szakmai kiteljesedésre, talán emiatt nem érzem a késztetést a gyereknevelésre. Az élet más területét szeretném kiélvezni. Egyszerűen nem vagyok még abban a fázisban, hogy szüljek. »Ha még az előételt fogyasztod, nem vágysz a sütire.« (…)
A másik oldalon persze ott van bennünk, hogy szeretnénk egy babát, úgy kb. 5 év múlva, de nagyon kicsúszni sem lenne jó. Ha tehetném, visszatekerném az időt 10 évvel, és jobban kihasználnám az időt, lehetőségeket… de lehet, akkor sem érezném a késztetést.”
“Nem kattant be, hogy kéne gyerek”
“Én 31 évesen jó anyagi körülmények között, jól fizető munkával, jól működő, boldog házasságban élek, és még mindig nem tudom, akarok-e gyereket. Sose tudtam mit kezdeni a gyerek gondolatával, mivel nem volt semmilyen tapasztalatom a gyerekekkel, babákkal (értsd, se családban, se barátok révén), csecsemőt is fogtam kb. kétszer az életemben. Aztán nemrég megszületett az unokahúgom, aki tündéri és jó baba (úgy értem eszik rendesen, alszik sokat, nem a problémásak közé tartozik), és gondoltam, majd ez változást hoz. De mégse kattant be, hogy kéne gyerek. Sőt talán az ellenkezője, hogy ez tényleg egy 24 órás meló a következő kb. 18 évben, és én ezt (még) nem akarom.
Néha azt gondolom, önző vagyok. Nem tudom, lehet, csak nincs bennem kellő anyai ösztön. A férjem se lobbizik a gyerek mellett, de aggódik, ha nem lesz, meg fogjuk majd bánni. Na de ezért gyereket vállalni? Csak remélem, hogy egyszer bekattan valami, vagy csak úgy besikerül a gyerkőc, és akkor el lesz döntve. De azért amikor megjön, én is mindig megnyugszom kicsit.”
“Nem mindenkinek életcélja szülővé válni”
“Hagyjuk már ezt a szöveget, hogy erős a nyomás… felnőtt ember merje felvállalni a döntését. Én pl. tudom, hogy nem akarok gyereket, természetesen sok beszólást kaptam, de kőkeményen helyretettem azokat a bunkó embereket, akik egyáltalán fel merik tenni a kérdést, hogy mikor már, miért nem, mire vársz stb. Nem mindenkinek életcélja szülővé válni, aki meg nem tudja eldönteni, mi legyen, az inkább ne vállaljon, ugyanis még mindig kisebb probléma megbánni, hogy nem lett, mint azt, hogy lett. Utóbbi ugyanis több ember életére is hatással van, és a gyerek sem hülye, érzi, ha nem örültek az érkezésének. Egy gyereket visszacsinálni nem lehet.”
“A férjemet már úgy választottam, hogy tudatosan gyerektelent kerestem”
“Így 40 felett több tartós kapcsolaton is túl vagyok (volt 10 éves is). Egy részüknél előbb-utóbb jelentkezett ez a nyomasztás, annak ellenére, hogy világosan mindenkinek a tudtára adtam, nem kívánok szülni. Volt kapcsolat, aminek kifejezetten emiatt (és csakis emiatt) vetettem véget. Akkor döntöttem úgy, hogy elég volt a hadakozásból. Szerencsére lehetőségem volt véglegesen megoldatni a fogamzásgátlás kérdését. A férjemet már úgy választottam, hogy 1., tudatosan gyerektelent kerestem; 2., első adandó alkalommal tájékoztattam, hogy soha nem akarok gyereket; 3. valamint hogy a probléma véglegesen megoldva, azaz még csak ne is ötleteljen a »megváltoztatásom« ügyében. 7. éve vagyunk együtt, a család értetlenkedett (a kollégák néha még ma is), de közös rohammal nagyon gyorsan belefojtjuk a fejekbe az ilyen irányú gondolataikat.”
“Most ötven felett ugyanígy érzek. Egyetlen percre sem bántam meg – mit is? Helyesen döntöttem.
Ráadásul a természet is besegített, valamivel negyvenéves korom előtt derült ki, hogy egyébként is meddő voltam. Csak megkönnyebbülést éreztem. Amikor fiatalabb voltam, tőlem is mindig magyarázatot követeltek, hogy miért is nem akarok gyereket. Erre nincs válasz, és én is utáltam, hogy mindenki úgy érezte, jogában áll engem kritizálnia. Nincs ősi, beépített anyaságprogram bennünk, ennyi. Akiben van, szüljön-neveljen, minden elismerésem az övék. Csak hagyják békén azokat, akik senkinek sem ártva máshogy akarják élni az életüket.”
Akik sokáig nem szerettek volna gyermeket, aztán mégis szültek és nem bánták meg:
“Nem akarok senkit sem meggyőzni, engem soha nem érdekelt, hogy ki szül és ki nem, csupán a saját élményemet mondom el, hátha segít valakinek. Tavaly született meg a kisfiam, 30 éves koromban. Én is úgy voltam vele, hogy egyszer akartam, máskor nem. Aztán egyszer erősebb volt az akarom, és végül megfogant. Én a 9 hónap alatt többször is éreztem úgy, hogy rosszul döntöttünk, nem kellett volna, meg hasonlók, de szerintem teljesen normális, hogy az ember fél az ismeretlentől. Elképzelhetetlennek tűnt akkor az egész.
Aztán amikor megszületett – tudom, hogy közhely, de valóban igaz –, minden kétség elmúlt. Tényleg nem tudsz felkészülni, és ezt most pozitív értelemben mondom. És az, hogy nem érdekelnek a gyerekek, nem jelent semmit, mert engem a mai napig nem hoz lázba más gyereke, még a rokonságban sem. A saját gyerek az teljesen más. Nem szeretnék meggyőzni senkit, nekem édes mindegy, hogy ki szül. Csak az a baj, hogy nehéz úgy jó döntést hozni, hogy nem tudja az ember, hogy mire mond nemet. Sajnos sokan megbánják, hogy nem szültek. Én csak azt kívánom, hogy mindenki döntsön jól, és senki ne bánja meg a döntését. A lényeg, hogy mindenki legyen boldog, ki gyerekkel, ki nélküle.”
A kommentelők nagy része nagyon megértő és elfogadó a szülni nem akaró nőkkel szemben, támogatják egymást, de persze nem hiányoznak azok a hangok sem, akik ezt egy “önző, ostoba” döntésnek tartják:
“Ez egy olyan, az emberiségbe, NŐKBE KÓDOLT ŐSI ÖSZTÖN, ami ellen józan ésszel, egészséges lélekkel senki nem hadakozik.
Ez az ősi ösztön pedig az öntudatosan hirdető, »gyereket nem akarok« típusú nőkben is benne van, amit igyekeznek bármi áron nem tudomásul venni és nekik ezzel van gondjuk! (…) Érdekelne, ha ezek a gyereket soha nem akaró, öntudatos (?) nők mégis teherbe esnének, simán elvetetnék, vagy mégis megszülnék?”
És a kérdésre válasz is érkezett: “Én elvetetném, ha teherbe esnék. Nem megy az olyan simán, de megtenném. Volt már rá példa. A férjemmel akkor egybehangzóan nem akartunk gyereket, és nem is tartottuk meg.”
Ennél aztán durvább vádak is megfogalmazódtak: “Nem akarlak megsérteni, de gondolom, biztos eljön az az idő,hogy rájössz, nem vagy teljes értékű nő. Ez nem normális, a másik 95% nem így gondolkodik…”
A fentiekből nyilván egy rosszízű vita kerekedett, ennek ellenére úgy érezzük, hogy olvasóink nagyon egyértelműen kiálltak a véleményszabadság mellett és az mellett, hogy minden nőnek joga van dönteni a saját élete felett. Ezt az egyik kommentelő így fogalmazta meg:
“…nem igazán értem, hogy egy teljes mértékben saját, személyes döntését valakinek miért is kellene észérvekkel alátámasztani… nem kell érvelni, nem akarnak ezek a nők gyereket, és kész. Nincs érvelés. Ha valamit nem szeretek/akarok, azt így érzem és pont. A legtöbb ember tisztában van vele, kb. milyen életet akar élni, milyen élethelyzetben szeretne benne lenni. Ezt kellene tiszteletben tartani, és nem érveket kérni egy személyes döntés miértjére.”
Várjuk a további hozzászólásokat és személyes történeteket kommentben vagy anyamborogass.blog@gmail.com címre.
Olvass még többet a gyerekvállalásról:
- 6 rettenetes érv a gyerekvállalásra
- Lehet-e pénzzel ösztönözni a gyerekvállalást?
- Több részmunkaidős állás: több gyerek
