Lehet-e pénzzel ösztönözni a gyerekvállalást?

A hír: A nagyjából nyolcszáz lelket számláló, finn Lestijarvi településen korábban átlagosan hat kisbaba született évente, 2012-ben viszont már csak egy. A falu vezetői ekkor avatkoztak közbe: bejelentették, hogy azoknak a helyi szülőknek, akik babát vállalnak, évente nagyjából háromszázezer forintnak megfelelő összegű bónuszt fizetnek a gyerek tízéves koráig.

Soma véleménye: Régi mondás: „Ahova az Isten bárányt ad, oda legelőt is.” Csakhogy ez fordítva is igaz, sőt néha még igazabb is – mint a fenti példa is mutatja. Ha az emberek látják, hogy van legelő, tudják, hogy ott érdemes bárányokat nevelni.
És ha már a régi mondásoknál járunk: „A tett halála az okoskodás.” Vagyis ha egy szülővé válásra alkalmas korban, helyzetben (tudom, ez relatív) levő pár sokáig keresi a „megfelelő” időpontot a szülővé válásra, könnyen lecsúszhat róla (több ilyet is ismerek).

Az, hogy a nyugati kultúrákban egyre inkább az a tendencia, hogy kevesebb baba születik, nyilván nem csak anyagi okokra vezethető vissza, sőt épp a szegényebb néprétegekben élőknél bővebb a gyermekáldás.
Benne van ebben az is, hogy a 21. századi emberek jobban vágynak az autonóm, önmegvalósító életre, karierre (ennek okairól hosszan írok az Új egyensúly – Fordulópont a férfi és nő viszonyában című könyvemben). Minél iskolázottabb, öntudatosabb egy nő, annál kevésbé vagy annál később akar legfeljebb egy, maximum két gyereket.
Viszont az is bizonyított, hogy azokban az országokban, ahol támogatják a kisgyermekes anyák részmunkaidős elhelyezkedését (Svájc, Svédország, Finnország, Hollandia, Belgium – minő „véletlen”, Európában a gazdaságilag legjobban működő országok), ott bátrabban vállalják a nők az anyaságot.

Tudomásul kell venni: a mai nők nagy többsége integrálni szeretné a legfőbb női szerepeket, vagyis a munkát egyeztetni az anyasággal, amihez éppúgy szüksége van társ (ideális esetben a gyermek apja) segítségére, mint az államéra. Nálunk nemhogy szó nincs a kisgyermekes anyák részmunkaidős elhelyezkedésének támogatásáról (mindenki tele van azokkal a sztorikkal, hogy ha megtudják egy munkába állni akaró nőről, hogy kisgyermeke van, esélye sincs az állásra), de sajnos egyre több helyről hallom a bölcsődei elhelyezés problémáját is. Vagyis hogy nincs elég intézmény. Egy barátnőm lánya fél éve Buda egyik kerületében sehol nem tudja elhelyezni a két és fél éves kisfiát. Mindenütt azt mondják neki: „Sajnáljuk anyuka, de már várandósan le kell adni a bölcsődeigénylését.” Amikor tíz éve először hallottam ilyesmiről Párizsban (ott már hamarabb kialakult ez a helyzet), hogy három hónapos terhesen be kell írni a kismamakönyvbe, hogy a gyermeke X-edik hónapjában, évében igényel-e bölcsődét, tajtékoztam a felháborodottságtól: hogy képzelik, hogy a még meg sem született gyermekről előre tudja az anya, hogy mennyi ideig lesz optimális neki vele lenni? Most már rengeteg helyen itt is ez van. A barátnőm nem igényelt, úgyhogy most hoppon maradt. A magánbölcsőde egy hónapra 70 ezer forint, ha sikerülne közel három év után valahol elhelyezkednie, akkor maradna is egy kevés pénz a fizetéséből.

Szóval igen. Legelők kellenének azokhoz a báránykákhoz. A gyermekvállalás nagyobb támogatása, megfelelő mennyiségű és minőségű bölcsőde létrehozása, és újra írom: a kisgyermekes anyák részmunkaidős elhelyezkedésének a támogatása. Ha már a fizikai szintnél járunk. (Más szinten nyilván más teendőket találhatunk.)

Emlékszem, mikor először ugrottam ki egy kis AN2-es gépből ejtőernyővel, míg emelkedett a gép, végig ezt mondogattam, szinte transzban: „nem gondolkodom, cselekszem”. Körülbelül ugyanígy voltam, amikor huszonöt évesen megfogantam. Tudtam, hogy az apja életem nagy szerelme, és éreztem, a többi részletkérdés.

Jelenleg számomra félelmetes nagyon belegondolni a gyermekvállalásba.

Befele kell figyelni, minden kérdésünkre ott a válasz.