Megértem teljesen a szégyenérzetet, én sem szívesen beszélek a saját vetélésemről, mert óhatatlanul rámtör miatta a kudarc érzése. Még úgy is, hogy azóta egészséges gyerekeknek adtam életet. Nemrég egy új tanulmányt tettek közzé az Obstetrics & Gynecology újságban, amiben leírták ennek az érzésnek a tudományos hátterét. Egyszerűen olyan sok tévhit él bennünk a vetélés okaival kapcsolatban, hogy már nem tudunk nem bűntudattal gondolni rá.
A kutatásban 1084 ember vett részt, akik átélték a vetélést saját maguk vagy a partnerüknek volt részük benne. Több mint 50 százalékuk érzett bűntudatot utána, és több mint negyedük egyenesen a szégyen érzését élte át. A többségük pedig úgy tippelte, hogy a terhességek 5 vagy kevesebb százaléka végződik vetéléssel.
Miért gondoljuk, hogy ilyen ritkán történik meg? Valószínűleg azért, mert arra tanítottak minket, hogy senkinek se áruljuk a varázslatos 12. hétig a terhességünk hírét, mert azután már kisebb az esélye a vetélésnek. Csakhogy azzal, hogy ennyire ragaszkodunk hozzá, hogy megelőzzük a vetéléssel kapcsolatos magyarázkodást, elszigeteljük magunkat és tabutémává tesszük ezt az igenis gyakori jelenséget. Magunkba fordulunk, amivel a legrosszabbat tesszük saját magunknak.
A kutatás vezetője, Dr. Zev Williams így írt erről:
A tanulmányban azt találtuk, hogy széles körben elterjedt rengeteg tévhit a vetélés okairól. Ez azért van, mert a vetélés ugyan gyakori, ám ritkán beszélnek róla. Sok nő és házaspár érzi magányosnak magát egy vetélés után, mintha rejtegetnie kellene valamit. Arra lenne szükség leginkább, hogy felvilágosítsák az embereket a vetélésről, hogy lekerüljön róla a stigma, és megszűnjön a hozzá kapcsolódó szégyen.
Nemcsak azzal nem vagyunk tisztában, hogy milyen gyakran fordul elő a vetélés, hanem még a tetejében magunkat is hibáztatjuk miatta. Pedig a valóságban a vetélések 60 százalékának hátterében valamilyen kromoszóma-rendellenesség áll, a legtöbb esetben az anya semmit nem tehetett volna, hogy megmaradjon a magzat. Minél többen megosztanák a saját vetélésükről az érzéseiket, annál inkább kikerülhetne a tabuk témaköréből. És hagyni kellene az anyukákat, hogy meggyászolhassák az elvesztett magzatot, hiszen már a kétcsíkos teszt pillanatától kezdve az anyaságra készülnek lélekben, akárhanyadik héten is történik a vetélés, borzasztó nagy veszteséget jelent számukra. Ne várjuk el azt tőlük, hogy gyorsan “túltegyék” magukat rajta, mert mondjuk még “csak” 10 hetes volt a terhesség. Ez nem így működik. A kötődés már kialakult addigra, ugyanúgy szükség van a gyászra, mint egy későbbi vetélésnél.
A nők most inkább csendben maradnak a vetélés után, mert nehéz elmagyarázni az embereknek azt a veszteséget, amit épp átélnek. Hogy nemcsak egy magzatról van szó, hanem egy kis életről, amit már az anyukák lejátszottak előre a fejükben. Ha átéltél egy vetélést, mindenképp beszélj róla. Gyászold meg. Nem a te hibád.
Olvass még többet a vetélésről:
- Az apák és a vetélés – mit éreznek ők?
- Tulajdonképpen hány gyerekem van? Nekem a vetélésem is számít
- 8 dolog, ami vetélést okozhat
