Nemrég egy társaságban egy kedves barátnőm elmondta, mennyire idegesíti, hogy mindenki arról kérdezgeti, mikor lesz már gyereke. Nem annyira átvitten, inkább egyértelműen és számonkérően jelzik, hogy még mindig nem látják gömbölyödni a hasát, holott régóta házas, és már nem a húszas éveiben jár.
Közben bizonytalan, hogy egyáltalán jó ötlet lenne-e, hogy boldogulna-e, és hogy tényleg akarja-e.
És egyébként is megvannak a maga érvei, amelyeket nem akar mindenki orrára kötni. Meg a gyerekekkel sincs jóban annyira. Nem érti, miért kellene elájulnia minden egyévestől, akit valamilyen megfontolásból a barátai az ölébe raknak, és várják az olvadást. Hát ő nem olvad. Vagy legalábbis nem mindig. Inkább ideges lesz, és megpróbálja ugyan hozni az elvárt viselkedést, de nem mindig sikerül. És egyáltalán, gyakran úgy érzi, hogy nem hiányzik neki egy kisgyerek a lakásba, hogy ide- oda kússzon-másszon, amikor ő jobban érzi magát egyedül.
Persze, nem tudhatom, mi van a lelke legmélyén, hogy miért nem akarja, vagy nem biztos, hogy akarja, de végül is miért kellene imádnia a gyerekeket? Miért kellene a terhességet terveznie, ha inkább fél a gondolattól? Miért kellene elolvadnia a barátnői babáitól, ha egyszer nem? Miért kellene szülnie, ha kirázza a hideg a gondolatra? Csak hogy eloszlassam a kétségeket: nem, egyáltalán nem önző. Ha valami, akkor inkább túlságosan is adakozó. Egy hadseregnek is eleget főz, ha vendégeket hív, és nem hagyja cserben a barátait, ha szükségük van rá. Arra biztosan senkinek sincs joga, hogy ítéletet mondjon róla. Hogy önzőnek nevezze meg magának valónak, meg rángassa, hogy gyerünk már – akárcsak a jóindulatúnak álcázott érdeklődéssel. De persze, érdeklődni mondjuk talán természetes. Nem igazán azzal van a baj – szerintem.
Van másik barátnőm is, ő biztos abban, hogy soha nem lesz gyereke.
Előre megmondta a férjének. Így házasodtak meg, eszerint élnek, és nem tűnnek boldogtalannak. De minden kérdést lepattintanak, és agresszíven jelzik, hogy senkinek semmi köze hozzájuk meg a döntésükhöz. Szerintem pedig van. Nem elvetemült, ha kíváncsiak vagyunk mások életére. Ha tényleg egyszerűen csak kíváncsiak vagyunk.
Mert ha nagyon komolyan belegondolok, nem érzem illetlenségnek megkérdezni másokat arról, hogy mik a jövőbeli tervei. Mindenki azt mondja, hogy hagyjuk már egymást, ne kérdezgessük, hogy hány gyereket akar, akar-e, férjhez megy-e a gyerek apjához vagy nem ésatöbbi. Nyilván nem a buszon ülő idegen nénire gondolok, ő ne kérdezzen ilyeneket, de az ismerősök – elvileg – miért ne. Végül is, ha nem kérdezhetek rá bizonyos alapvető dolgokra, egy idő után kimerül a kapcsolat.
Nem az a baj, hogy megkérdezzük, hanem hogy olyan világban élünk, amelyikben elvárások hálójában lavírozunk a helyesnek vélt válaszok között, és amelyikben a kérdést is már elvárással tesszük fel. Vagyis nem igazán érdekel, hogy akarsz-e gyereket, vagy akarsz-e még egyet, vagy hozzámégy-e a gyereked apjához vagy nem, hanem kérdésnek álcázva jelentem ki, hogy akarnod kellene, szülnöd kellene, házasodnod kellene. Szerintem itt van inkább a probléma.
Ha nem vádat emelnék kérdés helyett, és ha a válaszoló nem érezné eleve úgy, hogy valamilyennek lennie kellene, akármiről beszélhetnénk.
Ha szerintem tök oké, hogy ő esetleg nem akar gyereket, és ez szerinte meg a minket körülvevő közeg számára is rendben van, akkor miért ne mondhatnánk ki? Nem lehet, hogy így lennénk igazán szabadok? Így működhetne a kommunikáció, így érne az érdeklődés, így lehetne beszélgetni és kapcsolódni?
És mi mégsem mondhatjuk ki. Ma, Magyarországon, 2016-ban, a világban, ahol elvileg majdnem mindent szabad, kérdezni nem lehet. Csak mert senki nem gondolja úgy, hogy TÉNYLEG lehet másmilyennek lenni. Hogy TÉNYLEG nem várják el, hogy átlagos, normális legyél, ami persze mindenki szerint mást jelent, de azért helyzetfüggően be lehet lőni, hogy mit. És egyébként nincs is így. Nem engedjük meg másoknak, hogy ne akarjanak gyereket, és ők sem engedik meg maguknak. A legtöbben legalábbis. Ezért tilos a kérdés, ezért kényszeres a válasz.
Néha azért elképzelhetnénk, milyen lenne egy olyan világban élni, ahol egyéni döntésekből, vonzalmakból, helyzetekből nem kellene ügyet csinálni. Aki meleg, az lenne meleg, és nem kellene coming out meg minden, mert ez csak egy természetes tény volna, aki nem akar gyereket, az nem akar, oké, ezt is megtudtuk, aki szűzen megy férjhez, az menjen, aki összevissza szeret, az szeressen. Meghallgatjuk, és jól van. Ilyen esetben elmondani sem lenne kellemetlen. Nekem, személy szerint, tetszene.
Olvass többet a gyermekvállalásról:
- Gyermekvállalás – a hivatalos szemszögbõl
- Ezt a 10 dolgot tedd meg, mielőtt gyereket vállalsz
- “Annyira féltem, hogy rossz anya leszek, hogy nem akartam gyereket“
