Pillanatok alatt lett hőség. A nehéz, izzasztós fajta. Nyeltük a port az egyre növekvő sor közepén. Kora nyári nap volt, mikor reggel még farmerdzsekiben vagy kardigánban indulunk útnak, ebédidőben meg már strandidő van. Araszoltunk, az antipatikus apuka vég nélkül fújta rám az e-cigi műfüstjét, a gyerekek nyavalyogtak, hogy miért nem megyünk már be, bárhol máshol lettem volna, mint a remek családi nap elején a tűző napon és az öldöklő porban.
A kisfiú négyéves lehetett. Megunta, hogy bottal rajzolgat a porban. Először a piros pólós kislányhoz ment oda, és kezdte fogdosni az arcát, aztán a szőke szemüveges kisfiúhoz.
Neki az orrát is megfogdosta. A gyerekek meglepődve léptek hátra, én kíváncsian vártam, mikor és milyen módon lép közbe valamelyik szülője.
Vékony, magas nő lépett oda, leguggolt.
Drágám, kicsikém. Kérlek szépen, figyelj most anyára egy pillanatra. Aztán foglalkozhatsz tovább a játékkal. Úgy gondolom, Solta, hogy nem feltétlenül jó és szükséges az, hogy más kisgyermekek arcához nyúlsz, mert ez sem higiéniai szempontból nincs rendben, sem egyéb szempontokból, ezért kérlek szépen drága, ne tedd ezt.
Solta nézett, mint borjú az új kapura, aztán elszaladt, nyargalt a porban, eldobta a botot, végül visszatért az egyre elgyötörtebb és egyre hosszabb sorhoz, odalépett a kislányomhoz és kinyújtotta a kezét, hogy megfogja az arcát. Vagy az orrát.
Megfogtam a kezét, és azt mondtam, “hagyd abba! Nem nyúlhatsz a kislányom arcához. És más arcához sem!”
Eloldalgott, mint az oldalba rúgott kivert kutya, néhányszor rám pillantott, oldalvást, de többet nem nyúlt senki arcához. Aztán végre sorra kerültünk, és ahogy mondani szokás, felejthetetlen napot töltöttünk el, este pedig kipirosodva és élményekkel megrakodva, boldogan tértünk haza.
Solta nyár közepén jutott újra eszembe, a hajós játszótéren. A kislányom gyorsan szert tett egy alkalmi barátnőre, egy ideig viháncolva szaladgáltak, aztán homokoztak, aztán csúszdázni támadt kedvük. Kézen fogva lépkedtek fel a hajó oldalában levő lépcsőn.
Egy kisfiú állt a lépcső tetején. Nem szólt semmit, de amikor a lányok felértek, a mutatóujjával rájuk mutatott, és szigorúan nemet intett. A lányok meghökkentek, majd megfordultak, és lementek a lépcsőn. Pár perc múlva újra próbálkoztak, a kisfiú újra útjukat állta, és nemet intett.”Miért nem csúszdázhatunk?” – kérdezte a kislányom. A kisfiú nem válaszolt.
A lányok vállat vontak, elmentek forgózni, de nem telt el sok idő, és újra ott voltak a lépcső tetején. A kisfiú is ott volt, újra szigorúan nemet intett. A lányok toporogtak, mint két kis szarógalamb, én meg letettem az újságot, és felálltam a padról.
“Szia Kisfiú! A lányok csúszdázni szeretnének. Nem értik, miért nem engeded nekik. Én sem értem. Légy szíves, állj el az útból.”
A kisfiú leszaladt a lépcsőn, a lányok hálásan integettek, én pedig egy halk szőkésbarna hangot hallottam a bal vállam mögött. “Elárulnád nekem, mi a problémád?” Elmondtam a kisfiú anyjának, hogy nincs problémám, a lányok csúszdázni szerettek volna, a kisfiú nem engedte. A lányok a tiltástól kissé megijedtek, többször tovább álltak, én meg úgy gondoltam, hogy a segítségükre leszek, és megkértem a kisfiút, hogy hagyja ezt abba.
Sok mindenre számítottam, arra nem, hogy a nő majdnem elsírja magát, és zaklatott hangon azt mondja, hogy az ő fia egy engedékenységben nevelt gyerek, és az ő családjukban nincs zaklatás, bántalmazás és erőszak, én pedig most az ő gyerekét bántalmazással vádoltam meg.
Hál’ istennek az alkalmi barátnők éppen ölre mentek, ki csússzon le előbb a csúszdán, így volt okom szó nélkül otthagyni Zaklatott Édesanyát, Akinek A Fiát Megvádoltam Bántalmazással.
Először ekkor gondoltam arra, hogy a gyermekközpontú nevelés nem egyenlő azzal, hogy a gyeplőt gyengéden és halkan a lovak közé hajítjuk, de aztán jött Évi, a Nálam Is Idősebb EgyGyerekes Anyuka sztorija a felvilágosult anyjáról.
“Először örültem, mikor anyám mondta, hogy elolvasott néhány könyvet és cikket az általa új típusúnak nevezett gyereknevelésről, aztán pár hónappal később azt gondoltam, egy porosz katonai oviban is jobb dolga lenne a gyereknek, mint nála. Persze gondolhattam volna, mi következik, mikor gyerek voltam, anyám akkor is megbolondult, ha valami új dologról hallott, legyen az étrend, lakberendezési újdonság vagy pszichológiai irányzat.
Az első veszekedés akkor tört ki, amikor egyszer ebédidőben mentem anyámhoz Juliért, és hallom az előszobában, miközben veszem le a cipőm, hogy anyám azt kérdezi tőle, szeretne-e leveskét is enni? Neeeem? Jó, akkor csak a második. Husika van és főzelék. Szeretnél husit is? Na, ekkor léptem be a konyhába és mondtam anyámnak, hogy ilyen nincs, egy hároméves gyerektől nem kérdezzük meg, hogy szeretne-e leveskét enni, meg husikát enni, hanem letesszük elé a tányért és azt mondjuk, tessék kislányom, ez az ebéd.
Nem kell beleerőltetni, nem sokat kell enni, nem kell a mama kedvéért, és nem kell megígérni, hogy kap valami édességet. Mert mi vagyunk a felnőttek. És egy hároméves gyerek, ha dönthet, akkor ebédre is jégkrémet kér meg vacsorára is. Esetleg csokit. Anyám úgy tett, mintha meghallaná, amit mondok, aztán hallottam, hogy engedélyt kér a gyerektől arra, hogy felvegye a telefont, ha hívják, hogy nem mond nemet fél tizenegykor sem a következő mesére, hogy háromnegyed órán át tart az öltözködés, mert Juli döntheti el reggel, mit szeretne felvenni.
Anyám sír, ha lecseszem, mert szerinte én egy zsarnok vagyok, aki letöröm a gyerek akaratát, túl szigorú vagyok, és a gyerek terápiába fog járni, mert tönkreteszem a gyerekkorát. Szerintem én fogok, anyám miatt.”
Dénes harminchat éves, egy négyéves kislány édesapja. Szereti a feleségét, imádja a gyerekét, néha mégis úgy érzi, legszívesebben haza se menne meló után.
“Este hét után érek haza. Másfél órám van, amit a feleségemmel és a gyerekemmel tölthetek. Fáradt vagyok, igen, nagyon fáradt, és utálom, hogy ez van, ebből a másfél órából kell kihoznom mindent. Legyek apa, férj, férfi. Nem, ez nem menne, de most már meg sem próbálom. Még ki sem szállok az autóból, már hallom, hogy Luca kiabálva közeledik: Apa, játszol velem?
Szeretnék bemenni, lerogyni a kanapéra, beleszagolni az akolmelegbe, egy kicsit csak úgy lenni, nézni őket, nézni ki a fejemből, de Luca csimpaszkodik rám, a feleségem pedig, miközben odatolja az arcát a puszira, a fülembe súgja, hogy a gyerek legyen az első, ne én, olyan keveset vagytok együtt! De én a feleségemmel is rohadt keveset vagyok együtt!
Háromnegyed kilenckor már én is ágyban vagyok, hogy legyen közös hancúr és mese, feledtetve azt, hogy mennyire hiányzom a mindennapokból, pótolni a pótolhatatlant, nehogy az apahiány miatt traumatizálódjon a gyerek, és súlyos problémái legyenek felnőttként. Persze Luca élvezi a közös hancúrt, felpörög és éjjel fél tizenegyig nem alszik, én meg alig látok. Aztán végre álomba merül, de negyed óra múlva felkel, azt mondja, fél a sötétben. Nincs is sötét, mert Ágota vett neki egy nyomós lámpát, amit bármikor felkapcsolhat, ha akar. Átjön a mi ágyunkba, persze onnantól nincs alvás, mert csapkod, forog, keresztbe fekszik, reggel holtfáradtan ébredünk.
Könyörgöm, miért nem lehet a gyereknek nemet mondani? Miért nem lehet neki megmondani, hogy ez apa és anya ágya, ők alszanak benne, és szükségük van a pihentető alvásra? Miért nem lehet egy héten csak három hancúr, a maradék miért nem lehet a miénk?
Olyan jó lenne egyszer leülni, kibontani egy üveg bort, zenét hallgatni és ülni és nem csinálni semmit. Vagy megnézni egy filmet. Vagy egyszerűen felnőtt dolgokról beszélgetni. Ágota szerint a gyerek az első, és miatta most nekünk háttérbe kell vonulni, Luca van a prioritási lista első helyén, minden miatta történik, hogy ő stresszmentes és boldog gyerek legyen, és ha ezt én nem értem meg, akkor nem nőttem fel az apaszerephez. Lehet. Az is lehet, hogy én egy férfi vagyok a szó negatív értelmében, de néha semmi másra nem vágyom jobban, mint egy nyugodt alvásra vagy egy eszelős dugásra. És a gyerek nélküli ágyra.”
És itt van Zsuzsa, aki rám emeli a tekintetét a város egyik éttermében, ahol becsülik a húst, és értik is. Fehér ruhában van, én már biztos kétszer leettem volna, ő visszafogottan világít benne. Leteszi a kést, a villát, megtörli a száját, mosolyog a felszolgálóra, aki elviszi a tányérját.
Gyerekközpontú? Nézd, drágám, nekem nem tudsz újat mondani. Egyéves múlt a lányom, mikor visszahívtak, hogy vezessem a céget, ahol addig dolgoztam. Az első az anyám volt, aki megjegyezte, hogy és ezért szültél? Szóval, azt gondolom, hogy akármit csinálsz, a gyerek huszonöt év múlva úgyis ott fekszik majd azon a kurva bőrdíványon, és elég sok bajának te leszel az oka. De abba, hogy van rend, és vannak szabályok, abba még nem halt bele senki. És ha épeszű ez a rend és benne a szabályok, akkor bele sem nyomorodott. Abba viszont, ha mindez nincs, abba igen.
Megyek haza, megint eszembe jut Solta és az, milyen rosszul szereti őt az anyukája. Próbálja elkerülni a tekintélyelvűséget, inkább magával, mint a fiával elhitetni, hogy szó sincs köztük hierarchiáról. A harcostársa akar lenni, nem a szülője, pedig
a gyereknek biztonság kell, szilárd alap, mert minden gyerek tudja, hogy kicsi, kiszolgáltatott, tudja, hogy nem képes egyedül túlélni, ezért kell neki apa és anya, akik biztonságot adnak, akikre lehet támaszkodni, akik meg tudják védeni és adnak puszit a bibisre.
Ha anya kérlelget, nyafog, affektálva prédikál és sagát mond ahelyett, hogy egyértelmű és világos utasítást adna, akkor hogy érezheti magát biztonságban egy gyerek? Döntsön, persze. Arról is, hogy melyik ruháját szeretné felvenni reggel.
Választhat. Kettőből. Amit én készítek ki neki. De arról, hogy akar-e ebédelni, hogy kétévesen szüksége van-e délutáni pihenésre, hogy koszos kézzel belemászhat-e a másik intim zónájába, arról nem dönthet. Mert nem tud róla dönteni. Nem hatalmazhatom fel őt erre, mert egy ilyen felhatalmazás rombolja, frusztrálja.
Megfosztom attól, hogy gyerek tudjon lenni.
Nem attól lesz szép gyerekkora, nem attól tud kibontakozni, ha olyan hatalmat adok a kezébe, amivel nem tud bánni, hanem attól, ha az anyja vagyok, apja vagyok. És ehhez igenis bele kell állni szar sztorikba, fel kell vállalni kényelmetlen-kellemetlen szituációkat, és fel kell vállalni a konfliktusokat.
Korlátokat kell állítani, szabályokat kell hozni, és rohadt sok nemet kell mondani. Ezzel körülbelül meg is határozzuk a helyét a családban, az jó, mindenki tudja, hogy hány kiló, nincs felesleges vita.
A tiszteletre szokás még hivatkozni, amikor az engedő nevelésről esik szó. Én azt gondolom, akkor tisztelem a gyerekemben a gyereket, ha megadom neki a lehetőséget arra, hogy a korának megfelelően tudjon gyerek lenni. Ez számomra azt jelenti, hogy a családban elfoglalhatja a neki megfelelő és a neki legjobb helyet: a gyermekét. Ez pedig azzal jár, hogy nem feltétlenül körülötte forog a világ, nem azért létezem, hogy őt kiszolgáljam, és ha megszólalok, nem feltétlenül hozzá beszélek. Van, mikor nem figyelek rá, van, mikor van fontosabb dolgom, mint ő, és van, mikor el kell, hogy foglalja magát, mert nem állok rendelkezésre. Van, hogy várni kell, van, hogy türelmesnek kell lenni, van, hogy mások előbbre valók, van, hogy én abszolút nem vagyok most fontos. És mégis megy tovább az élet.
És szeretnek, és biztonságban vagyok, és ez a közeg, ez a rend megtart.
És amikor anya azt mondja, hogy “mert én azt mondtam”, akkor az egy indok.
Olvass még a gyereknevelésről NLCafén!
- Zseniális gyereknevelési módszerrel állt elő egy anyuka
- Gyereknevelés válás után: nem könnyű, de nem is lehetetlen
- 8 szuper fotó, ami bizonyítja, hogy a gyereknevelés vicces
