Mindig meglepő – ami nagyjából évtizedenként megtörténik, és nem tudhatom a szociálpszichológiai okát –, amikor egy egész szülőgeneráció egyszerre talál ki egy teljesen új nevet, amitől a gyermeke különleges lesz.
Mintha minden egyes szülőpár kihúzná az ismeretlenből azt az egyet és izgalmasat, amiről úgy véli, éppen eléggé új, de nem extrém feltűnő, és benne van az a pici különlegesség, amitől majd azért más is lesz, mint a többi.
És… és… akkor mindenki egyszerre adja a Zsófiát. Vagy évtizedekkel később a Zsombort. Esetleg a Zoét. A Lilit és az Emmát. És mindenki döbbenten tekintget az oviban, hogy “de hát azt hittem, valami nagyon különlegeset találok ki”. Nem mintha akkora ügy lenne, hogy van két másik Zsombor is, meg nyolc még az évfolyamban, inkább az a furcsa, hogy eredetileg mindenki azt hitte, egy sem lesz.
Mostanában a szülői fantáziának aztán meg tényleg csak az Akadémia szab határokat, ahol fondorlatos szabályokra, ízlésre és egyebekre hivatkozva megállapítják, hogy egy utónévkönyvben levő nevet lehet-e adni, vagy nem. Az ízlés ugye elég kétséges és meghatározhatatlan dolog, a nyelvi szabályok azért kézzelfoghatóbbak. Így vannak ugye a Dzseniferek és Rikárdók. Ezzel együtt 2016 első felében például bejegyeztek már egy-két újabb érdekességet, amelyek közül a vállalkozó kedvű szülők szemezgethetnek. Most már, szerencsére, többek között ezek a nevek is választhatók:
Gábos, Iszam, Kelén, Kratosz, Marlon, Mózsi, Nabil, Nergál, hogy a fiúkat vegyük előre. Mármint ugye egyértelmű, hogy ezek fiúnevek?
Lánynevek közül pedig Atoaneta, Berfin, Fenenna, Hatidzse, Telka, Vaszilia, Vrindávani, Zejna.
Egyelőre az még kérdés, hogy 2016-ban kitörünk-e a Bence, Máté, Levente, Ádám, Marcell, lányok közül pedig a Hanna, Anna, Jázmin, Luca, Lili tavalyi nyerők közül. Mert hogy eddig ezek a legnépszerűbbek szorosan a Dávid, Dániel és a Nóra és Zoé előtt. Vajon a Noel és Milán még mindig a lista elején áll idén, vagy esetleg még inkább az elején, ahogy az Emma és Dorina is – hiszen az első tizenötben még ők is szerepeltek?
Engem egyébként meglepett a tavalyi listát tanulmányozva, hogy az ősmagyar utónevek és a bibliai nevek nem is szerepeltek túl gyakran, holott a környezetemben azt tapasztalom, hogy mindkettőnek nagy keletje van.
Az ősmagyar verziók személy szerint nem állnak a legközelebb hozzám, de vannak családok, akik minden gyereküket ez alapján nevezik el, ami valahol érthető, tulajdonképpen Zente, Sanel és Rebeka egész fura volna így együtt, a bibliai nevekkel pedig történt egy furcsaság az utóbbi évtizedekben: az én gyerekkoromban zsidó/ószövetségi nevet nem nagyon adtak senkinek néhány gyakori kivételtől eltekintve, mint például a Dániel, Dávid, Áron, maximum Sára, szóval amikről már mindenki elfelejtette, honnan is származnak.
Manapság meg simán jönnek szembe a Sámuelek, Rúbenek, Manassék. Mindenféle hovatartozástól függetlenül. Egyszer például egy kórházi osztályon jártamkor a nővérke egy egész roma családot irányított ki, mert túl sokan voltak, ráadásul gyereket is hoztak, mire az egyik anyuka vagy nagymama vállat vont, és rikkantott a gyerekének: “gyere már, Mózes”. Vagyis úgy tűnik, mindenkinek minden ér, majdnem minden lehetséges, csak időben kell beadni a kérelmet, és vigyázni, hogy azért a bukottakhoz ne hasonlítson. Mert olyanok is vannak, és akkor kész, vége. Vannak verziók, ahogy, fájdalom, nem hívhatjuk a csemeténket a jövőben, hiába kérelmezte néhány éles elméjű és nagy fantáziájú szülő a következőket: Kazetta, Radiátor vagy Hortobágyi-Csikós-Betyár.
De azért ne keseredjünk el. Ezen kívül szinte minden lehetséges.
