Kedves anya, aki mindent elszúr!
Ma az ötéves lányom végigsikítozta a házat, mert nem voltam hajlandó megvenni neki egy nyolcvanadik felesleges játékot. Ma elvesztettem a türelmem, és valószínűleg holnap is el fogom veszteni a türelmem. Néha rendet rakok helyette, mert nem bírok elviselni még egy hisztit amiatt, hogy megkérem, rakjon rendet maga után.
Hagyom a gyerekemet buta rajzfilmeket nézni, főszerepben ellenszenves karakterekkel, akik folyton nyafognak. Amikor órákig be nem áll a szája, egyszerűen kizárom a hangját a fejemből. Ki tudja, mire adtam neki engedélyt, amikor öntudatlanul csak annyit mondtam a legutóbb a szóáradatra, hogy “Persze, persze”.
Tegnap közölte velem, hogy utálja azt a kaját, ami eddig a top 5-ben benne volt, amit hajlandó volt fogyasztani. Egyen akkor csirkefalatokat, teljesen mindegy. Azon kapom néha magam, hogy ugyanazon a hangon nyafogok vele, mint amivel annyira fel tud idegesíteni. Kudarcot vallok példamutatásból. Olvastam én is a cikkeket erről, tudom, hogy mik a jelenlegi szabályok arra, hogy milyen egy jó anya. Azt hiszem az a sok “kellene” mind hazugság, olyan emberek írják, akik még csak a közelében sem jártak soha gyereknek. Nem tanítom a lányomat túl jól, nem adok jó példát neki empátiából, egyenlőségből, könyörületből, feminizmusból…
A gyerekeknek szabályokra, keretekre és türelemre van szükségük. Ezek így együtt nem mennek túl jól. Valószínűleg ez is az anyák kudarca.
Játszottam a telefonomon, mert szükségem volt menekülésre, és csak nem hagyhattam egyedül lent a játszótéren ötévesen. Lefoglal a telefonom és az, hogy nem önkénteskedem az ovijában, nem olvasok elég könyvet neki, csupa nem villog mindenhol. A fejemben van egy kicsi énem, aki csak ül a földön, fejét a térdei közé szorítja és fülére tapasztja a kezét. A fejemben ott áll a kicsi énem mögött a gyerekem, veregeti a vállamat és ismételgeti, hogy “Anya, nézd! Anya. Anyuci. Anyuuu”. Mert csak, mert miért ne.
Este aztán ölelést kér. Megkínál a vacsora után a desszertjéből, mert szereti megosztani azt, amije van. Vicces dolgokról csacsog, ami energiával tölt fel, végre nem az kattog bennem, hogy mi mindenben lehetnék jobb, hanem elégedett vagyok azzal, amilyen anya vagyok. Néha a legrosszabb arcomat tükrözi vissza, máskor viszont a legjobb énemet látom benne viszont. Úgyhogy talán van remény, talán mégsem olyan katasztrofális a helyzet. Talán mindig van holnap.
Kedves anyuka, aki úgy érzi, mindent elszúr: remélem ez a levél számodra azt az üzenetet hordozza, hogy ha minden tőled telhetőt megteszel a gyerekedért, az pont elég.
