Hogy lehetsz ilyen rossz anya, hogy nem bírsz vigyázni az egyéves gyerekedre, hogy ne horzsolja fel az állát? A gyermek sír, a többi szülő pedig úgy néz rád, mintha minimum kiscicákat gyilkolnál halomra szabadidőben. Megelőzhetted volna, ha mondjuk vattába csomagolod és nem engeded rohangálni, hanem megtanítod neki, hogy az élet arról szól, hogy illedelmesen és csendben ülünk a babakocsiban, távol tartva magunkat a sérülésektől.
Akkor is kapod az ítélkező pillantásokat, amikor úgy kell hazahúzni az utcán a hisztiző háromévest, mert kitalálta, hogy este hétkor nem akar még hazamenni, hanem most azonnal kacsákat nézne a Balatonon. Te, gyerekkínzó anya, aki erőszakkal neveled a gyermeket. Felrémlik előtted, hogy annyira visít az a gyerek, hogy valamelyik “jóakaró” az utcán rád fogja hívni a gyámügyet, mert annyira rossz anya vagy.
Tudnod kell valamit: mi mind rossz szülők vagyunk.
Túl sokat tipródunk egy döntés előtt. Nem figyelünk a gyerekeinkre eléggé. Bekapcsoljuk a tévét. Túl sok programmal árasztjuk el a gyerekeinket. Túl sok különórára járatjuk őket. Túl nagy terhet teszünk a vállukra. Túl sokat dédelgetjük őket. Nem szocializáljuk eléggé a totyogóinkat. Túl sokáig szoptatunk. Túl keveset szoptatunk. Cukrot adunk nekik. Szörnyetegek vagyunk.
Mindegy, hogy ki vagy és hogyan neveled a gyerekedet, valaki valahol azt gondolja rólad, hogy rosszul csinálod. 10 év múlva, amikor tinik lesznek a gyerekeink, akkor ők fogják ezt gondolni és utálnak majd érte. A szemünkre hányják majd, milyen sokszor kiabáltunk velük. 20 év múlva mind valamilyen terapeutánál ülnek majd, és panaszkodnak anyára, hogy mi mindent nem tettünk meg értük gyerekkorukban. 30 év múlva pedig őket ítéli el a többi szülő, hogy mennyi mindent csinálnak rosszul a saját gyerekeikkel.
Talán egy nap mind rájövünk, hogy senki más nem ítélkezhet fölöttünk, csak mi magunk.
