„1975 novemberében, egy évvel azelőtt, hogy megszülettem, egy újságíró megkérdezte az olvasóit: “Ha újrakezdhetnéd vállalnál gyereket?” Nagyjából 10.000 szülő írt neki választ levélben. Pár héttel később az újságíró megosztotta a kis magánkutatásának eredményét: “A szülők 70 százaléka azt mondja, nem éri meg gyereket vállalni.” 23 évvel később került elém ez a cikk, ekkor már két kis totyogó anyukájaként épp terhes volt az ikreinkkel. Mormonként nevelkedtem, így azt gondoltam, az a sorsom, hogy gyerekeket szüljek, úgyhogy ezt tettem. Amikor ezt a cikket elolvastam, egy reményteli 24 éves anya voltam, boldog házasságban.
Megírtam a saját válaszomat is magamban az újságíró kérdésére, elítélve az összes szülőt az önzőségükért. Hogy lehet nem értékelni azokat a tökéletes pillanatokat, amikor az alvó babádat öleled, beszívod az illatát, hát ez maga a boldogság. Mindenkit leírtam magamban, akik megtagadták az anyaság csodáját.
12 évvel később egy rendkívül kimerítő nap után, friss egyedülálló anyaként, négy tinivel a házban, beírtam a Google-ba, hogy „bárcsak sose szültem volna gyereket”.
Szerettem volna olyan anyukákat találni, akik hasonlóképpen éreztek. Reméltem, hogy vannak mások is rajtam kívül, akik felébredtek 30 éves koruk körül, észrevették maguk körül a valóságot és bevallották maguknak ezeket a szégyenletes gondolatokat. És igen, volt pár anya, akik megbánták, hogy gyereket vállaltak, de csak nagyon kevesen beszéltek róla.
Persze, értem én, hogy ez a megbánás azért lett bennem, mert így reagáltam arra, hogy elrontottam az életem. Nem a gyerekek tették, egyedül én voltam érte felelős. Abban nőttem fel, hogy az anya dolga az, hogy otthon maradjon, szüljön sok gyereket, ne akarjon karriert és támaszkodjon a férjére. A válás után hirtelen egy teljesen más világba csöppentem, ahol anya dolgozik és egyszerre van jelen minden szerepben. Ma egyedülálló anyaként nevelem a négy gyerekemet olyan nők között, akik hasonló helyzetben vannak. Őket is ugyanaz a vallás nevelte, ők is túl fiatalon házasodtak és túl sok gyereket szültek, most pedig kemény jövő vár rájuk.
Én még a szerencsésebbek közé tartozom, mert válás után találtam olyan munkát, amit otthonról végezhetek, így valahogy elvagyok az anyasággal.
De nem ezt vártam volna tőle, hogy csak valahogy ellegyek. Azt hittem, jobb lesz. Azt hittem, olyan anya leszek, aki csodás alkotásokat posztol Pinterestre, egymás után szervezi a zsúrokat és kiteljesedik a házasságban és anyaságban. Helyette itt vagyok nyakig elmerülve benne és elveszettnek érzem magam. Mintha a világ összes gondja a vállamat nyomná. És túl sokszor érzem azt, hogy csak magammal szeretnék törődni. Lehet, hogy ez önzőnek hangzik, de szerintem milliónyi anya megérti a vágyamat.
Eltöltöttem már 15 évet az életemből a gyerekeimmel és rájöttem, hogy bár boldogan fogadtam őket, közben feláldoztam magamat, az időmet, az önállóságomat. Mert a gyerekeim mindig itt lesznek és én mindig itt leszek nekik. Nincs szabadság, nincs szünet, van helyette folyamatos bűntudat. A valóság kijózanító. Ráébredtem, hogy nem feltétlenül az anyasággal küzdök, hanem inkább azzal, amivé az anyaság vált. Idealizálva, álomvilágban tartva a nőket. Pedig tudniuk kellene még szülés előtt, hogy a gyerekvállalás megváltoztat. Sokkal inkább gondozóvá válsz, folyamatosan egyensúlyoznod kell, hogy mit kell megtenned, életed végéig. Ez pedig kifejezetten nehéz, kifacsarja a lelked.
Nem azt bánom, hogy a gyerekeim megszülettek, hanem inkább gyászolom egy elszalasztott élet lehetőségét. Már a gyerekeimet választottam, nincs több dobásom. A szabadságom elveszett, amikor megszültem a négy csodálatos gyerekemet, akik a legnagyobb szövetségeseim.
Az ominózus újságcikk megjelenése után pár hónappal a Roper Poll telefonon tette fel ugyanazt a kérdést az olvasóknak: „Ha újrakezdhetnéd, vállalnál gyereket?” A random választott szülők 90 százaléka azt válaszolta, hogy igen, határozottan megéri gyereket vállalni. Most akkor melyiknek higgyek? Annak, amiben privát levélben válaszoltak írásban a szülők, vagy annak, amiben hangosan ki kellett mondaniuk a gondolataikat? Vagy egyik nap így érzünk, másik nap meg úgy? Valószínűleg ez utóbbi a helyes válasz.
Megbántam, hogy szültem gyereket? Ha belegondolok, mi lett volna, ha nem szülök, attól csak frusztrált, mérges és hisztérikus leszek. Úgyhogy inkább azt választom, hogy elfogadom az életet olyannak, amilyen. Minden káosszal, csodával és vadsággal együtt is ez az én életem. Ha elengedem a fájdalmaimat, tudom élvezni a kalandot a gyerekeimmel. Jobban szórakoznék, ha elmehetnék 9 hónapra Tibetbe? Soha nem tudom meg, Mert négy gyerek vár épp arra, hogy elvigyem őket úszni. Ez az élet. Az enyém.
