Tavaly egyedül sírtam az ünnepek alatt, most már hárman vagyunk

„Tavaly októberben hagyott el a barátom, akivel hét évet éltem együtt, és akitől mindenáron gyereket akartam, és szerintem ő is szerette volna, legalábbis egy ideig. Úgy volt, hogy feleségül is vesz, de csak csúszott az időpontja, csúszott a hivatalos lánykérés, én meg igyekeztem minél kisebb súlyt helyezni a vállára, mert láttam, attól csak rosszabb lesz a helyzet, és csak nagy ritkán előhozni, hogy tulajdonképpen előkészíthetnénk az esküvőt is.

Aztán nem erőltettem, bár belülről őröltem magam.

Terhesen jöttem össze a férjemmel

Ennek ellenére úgy éreztem, hogy szeret, és az azért meglepett, hogy egyik napról a másikra hagyott el. Egyszer csak hazajött, hogy beszélnünk kell, elmondta, hogy ő szenved, nem ez az az élet, amire vágyott, hogy ez még az utolsó lehetősége, hogy változtasson, hogy »megtalálja önmagát«, azt állította, hogy nincs másik nő a dologban, és másnap elköltözött. Ennyi. Hét év után.”

Orsi arcán még így, több mint egy év elteltével is látszik, hogy megviselik az emlékek. A hirtelen elhagyás emlékére összeszűkülnek a szemei, de azért mondja tovább.

„Nem értettem. Nem tudtam feldolgozni. Egy nap alatt omlott össze a világom. Erre nem voltam felkészülve, hiszen én tényleg vele képzeltem el az életemet. A szüleim messze laktak, és amikor jött a karácsony, és már éppen valami mást is tudtam csinálni, mint sírni, bár nem sok mindent, gondoltam, hazamegyek, de kiderült, hogy anyámék végül a nővéremnél töltik az ünnepet, és ahhoz meg nem volt kedvem, hogy két visongó gyerek és a tesóm, a férje meg a szüleim mellett szorongjak egy földre tett matracon egy vidéki ház nappalijában. Szóval itt maradtam, és senkinek nem kívánom azt a karácsonyestét. Persze meghívott egy családos barátnőm is, de nem bírtam rávenni magam, hogy elmenjek hozzájuk, és végig őket irigyeljem a vacsora alatt. Az lett a megoldás, hogy szenteste nyolcra megittam egy üveg bort, és bealudtam egy film alatt.

Képünk illusztráció (Fotó: Thinkstock)

Nyilván másnap tovább folyattam az agóniát nagyjából 30-áig, amikor eltoltam az arcom egy előszilveszteri buliba, és itt ismertem meg Lacit. Eszméletlen jó fej volt, sokat beszélgettünk, és végül másnap együtt mentünk a rendes szilveszteri buliba. Aznap este semmi sem akart sikerülni: a busz, amire felszálltunk, lerobbant, a hely végül rossz volt, éppen rohantunk egyik buliból a másikba, amikor az utcán, nagyjából egy úttest legszélén elért minket az éjfél.

Akkor csókolt meg először, és hirtelen, esküszöm neked, minden helyreállt. Abban a pillanatban mindenképpen.

Szerintem onnantól nem néztük, hogy milyen szar a buli, mennyire van hideg vagy meleg, hanem csak egymásra figyeltünk, és – nekem úgy rémlik – reggelig folyamatosan csókolóztunk. Valahogy nem maradt több kérdés ezután. Nála töltöttem az elsejét, és onnantól fogva állandóan kapcsolatban voltunk, mint akiket nem lehet leszakítani egymásról.”

Orsi végre ragyog, amikor Laciról beszél, mutat róla fényképet is, és nem is azt nézem, a férfi hogy néz ki, hanem hogy mennyire összetartoznak ők ketten. Alig tudnak kiszakadni az ölelésből, pedig a kép nem olyan régen készült.

„Szóval így kezdődött. Én mindent elmondtam neki magamról, ő is mesélt, és megbeszéltük, hogy görcsösség helyett hagyjuk alakulni a dolgokat, hiszen én tele voltam félelemmel és megbántottsággal még ez előző szakítás miatt, igazából hülyeségnek tartottam újat kezdeni két hónappal később, csak Lacival mintha leomlott volna minden fal közöttünk, mintha nem lett volna ilyesmi. Teljesen szabadok voltunk, és csak egymásnak léteztünk, olyan volt, mint egy 18 éves szerelmet megélni 35 évesen: abszurd, de elképesztően felemelő.

Emlékszem, akkor hívott fel újra a volt párom is, aki addigra elgondolkozott, hogy jól döntött-e, és azt nyilván nem mondta, hogy vissza akarja csinálni az egészet, de úgy éreztem, a határán van, viszont engem egyáltalán nem érdekelt már.

Nem csaptam ugyan rá a telefont, de szinte. Laci lett a mindenem – klasszikus, elszállós szerelemben éltünk, határok nélkül, és persze annyira, hogy bőven nem érdekelt minket a védekezés, egyébként meg eleve évekig nem estem teherbe a volt kapcsolatomban, így egyáltalán nem aggódtam. Talán lehetett volna, mert az első hónapban teherbe estem. El sem hittem, amikor kiderült, félig sírva hívtam Lacit, szinte sokkolt a hír. Ő is sírva fakadt, de szerintem a meghatottságtól. Jól belecsaptunk, nem mondom, de ez történt: a tavalyi szakításom évfordulójára már megszületett a gyermekünk. Nem nagyon gondolkozhattam rajta. Hogy gyorsan jött, nem kérdés, hogy túl gyorsan-e, hát lehet. De mindketten sorsszerűnek éreztük, és hát idén már hárman ünnepelünk. Karácsonyt is, szilvesztert is, és nem mondom, hogy rengeteget alszunk, de boldogabbak nem is lehetnénk.”

Hitetlenkedve hallgatom Orsi történetét, legalábbis nagyon ritka ez az elképesztően pozitív, villámsebességű változás, meg is kérdezem, hogy mi a titka.

„Titok? Az nincs. Szerintem nincs. Én legalábbis nem csináltam semmit, egyszerűen csak nem álltam minden erőmmel ellent. Nem hiszem, hogy én váltottam ki. Csak kaptam egy csodát.”
Jó látni, hogy ilyen is van, hogy sorsok gyorsan jóra is fordulhatnak. Orsi pedig rettentő türelemmel látja el babáját, a kis Hunort, és úgy látom, a maradék ünnepekre igencsak boldogan készülnek mindannyian.