Milyen jól teszik, hogy szembemennek az árral, és nem azért szülnek gyereket, mert mások elvárják tőlük, hanem akkor, ott és azzal az emberrel vállalják az anyaságot, amikor, ahol és akivel jónak látják.
Teljesen érthetetlen módon rengeteg ítélettel találják szembe magukat, ha harmincévesen még nincs egy szem gyerekük sem, sőt – ó, borzalom! – még egy nyamvadt férjet sem tudnak felmutatni teljesítményként.
Megkapják, hogy miért nincs már unoka, miért ilyen önzők, hogy képzelik, hogy nem adják át a méhüket a szent természetnek, hiszen csak és kizárólag azért születtek nőnek, hogy ontsák magukból a babákat, mintha ez lenne az élet értelme. Megkapják azt is, hogy biztos bénák, és azért nem akart még senki tőlük gyereket, biztos az ő hibájuk, ha nem sikerül teherbe esni akkor sem, ha véletlenül akarnák, és tuti, hogy valami belső elakadás miatt nem lettek még anyák. Az fel sem merül a körülöttük élőkben, hogy netán egyáltalán nem is akarnak gyereket, ha pedig elárulják, akkor közmegvetés tárgya lesznek, mert az a nőiség megcsúfolása, ha valaki nem érzi azt, hogy a gyerekszüléssel teljesedne ki az élete.
Őrület, hogy azt hiszi mindenki, köze van a nők méhéhez. Ha nincs gyereked, akkor azzal találnak meg, hogy mikor lesz már, ha nem akarsz, akkor miért nem akarsz, ha van férjed, akkor kivel van a gond, biztos nem termékeny valamelyikőtök, ha pedig nincs férjed, akkor mi a baj veled, hát nem élet az élet férfi és gyerek nélkül. Nem áll meg a nyomasztás akkor sem, ha esetleg már szültél egyet, mert akkor jönnek azzal, hogy miért csak egy van, miért nem tíz, és különben is hogy neveled azt a gyereket, elkényezteted, miért nem pisil már a bilibe, és mégis mit képzeltél, amikor azt a sapkát adtad rá.
Képünk illusztráció (fotó: IMDB)
Az ítélkezés és beleszólás annyira természetessé vált, hogy már csípőből válaszolsz, védekezel, tudod, hogy nem szabad a szomszéd nénivel felvenni a szemkontaktust, ha véletlenül találkoznátok, mert akkor jönnek a kérdések és a „milyen jó lenne egy kis gyerekzsivaj ebben a házban” mondatok.
A családi ünnepeken igyekszel a radar alatt maradni, és inkább az unokatesód drogproblémáira tereled a szót, csak mert nem akarod, hogy terítékre kerüljön a rántott hús mellett az is, hogy miért nincs egyetlen megtermékenyített petesejted sem. Borzalmasan nyomasztó és tolakodó, állandóan belépnek a privát szférádba, olyan kérdésekkel bombáznak, amikhez rajtad kívül senkinek semmi köze nincs.
Beszélgetésünk során Nóra is arról számolt be, hogy mennyire unta már, hogy mindenki a méhében turkált, amíg nem volt gyereke.
„Nem is kellett 30 éves koromig várni, már 26 éves koromban rákezdtek a szüleim a litániára, hogy jó lenne már egy unoka. Ráadásul akkor még úgy gondoltam, hogy soha nem akarok majd gyereket, egyrészt mert erre a világra hogyan, minek, másrészt pedig annyit panaszkodott az egyik barátnőm szülés után, hogy a gyerek gondolata is rémisztő volt. Nem volt lakásom, nem volt biztos jövedelmem, szerelmi csalódások sora állt mögöttem, jó példát sem láttam, hogy valaki boldog lenne a gyerekével, úgyhogy magamban úgy döntöttem, hogy kösz, de nekem nem lesz babám.
Amikor a szüleimnek is elmondtam, hogy nem tervezem, hogy lesz unokájuk, az olyan volt, mintha besétáltam volna egy tornádó közepébe önszántamból.
Hallgattam évekig, hogy nem lehetek ilyen önző, hát egyetlen gyerekük vagyok, kitől lehetnének unokáik, ha nem tőlem, meg hogy a gyerek a legszebb ajándék. Bevonták az ismerősöket is, falun élnek, úgyhogy a végén a fél falu már engem győzködött arról, hogy nekem kell gyerek. Szörnyen megterhelő volt, hogy amikor meglátogattam őket, nem tudtam úgy elmenni még a boltba sem egy liter tejért, hogy ott a nénik ne találtak volna meg a gyerektémával. Megkaptam, hogy ez nem Hollywood, ahol mindenki 50 évesen szülhet, nekem már 30 éves koromra teherbe kellene esnem, ha fel is akarom nevelni, és hogy a nők elsődleges feladata az, hogy szüljenek gyerekeket.
Egy darabig még magyaráztam nekik, hogy nem érzem magam szaporodó robotnak, és csak szeretném úgy élni az életemet, ahogy nekem tetszik, nem akarom elkötelezni magam egy férfi mellett sem egyelőre, eszem ágában sincs függővé tenni magamat valakitől egy gyerek miatt, és főleg nem akarom bezárni magam a négy fal közé csak azért, hogy gyerekem legyen. Aztán már feladtam, mert semmi értelme nem volt, hogy magyarázkodjak olyan miatt, amihez semmi közük nincs, már csak annyit morogtam vissza, ha valaki felhozta a témát, hogy »ez az én döntésem«, aztán inkább kisétáltam a beszélgetésből.
Az egyik kedvenc beszólás az volt, amikor közölték, hogy nem tudom, mi az igazi szeretet, amíg nincs gyerekem, a másik pedig, amit gyakran hallgattam, hogy »balesetek mindig történnek, majd véletlenül becsúszik úgyis«.
Az elsőn csak nevetni tudtam, mert szerintem az igazi szeretet nem attól függ, hogy gyerekem van, hanem attól, mennyire tudok szeretni. Szerintem a kutyámat vagy a kaktuszomat is tudom szeretni, sőt jobban tudom szeretni, mint sokan a saját gyereküket. A második beszólásra azért már nem mosolyogtam általában, mert annyira vérlázító, hogy bele sem gondolnak a legtöbben, mit ejtenek ki a szájukon. Az eszükbe sem jut, hogy egy véletlen becsúszott gyerek tönkreteheti valakinek az életét? És hogy neki sem lesz az jó, ha olyan helyre születik, ahol nem igazán akarják a jelenlétét? Hogy lehet ilyeneket kívánni bárkinek?
Amikor találkoztam a férjemmel, még mindig úgy gondoltam, hogy nem akarok gyereket, egész sokáig tartottam magam ehhez, a férjem elfogadta, nem nyomasztott a kérdéssel. De 35 éves koromban valami megváltozott bennem, úgy éreztem, szeretnék babázni nemcsak a barátnőm gyerekeivel, hanem a sajátommal is. Szerencsés vagyok, hogy végül nem futottam ki az időből – hiába riogattak vele tíz éven keresztül –, és két évre rá megszületett a kisfiam 37 éves koromban. Késői gyerek lett? Lehet. De legalább nem azért született, mert mások azt mondták, hogy meg kell születnie, hanem azért, mert mi, a szülei mindennél jobban vágytunk rá.”
