Míg csak vártuk Mazsolát, eldöntöttük, hogy nem leszünk stresszes szülők. Nem akarunk mindent szuperanyu és -apu módjára megoldani, a gyermek nevelését nem kell túlgondolni. Mi majd az ösztöneinkre hallgatunk. Emlékeim szerint nem voltam babázós, öltöztetős kislány. Erre akkor döbbentem rá, mikor még a kórházban legelőször kaptam meg gyermekemet peluscserére. Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne aggódjak azon, jól csinálom-e majd. Néztem, néztem a parányi emberpalántát és bőszen vigasztaltam magamat:
„Ezer és egy beteg állatkát kötöztél már életed alatt, meg tudod oldani. Ők mind izegtek-mozogtak és még fájdalmaik is voltak. Ha gézlapokkal és kötszerekkel boldogulsz, egy pelenka nem foghat ki rajtad! Istenem, de jó is lenne tudni, melyik az eleje, és melyik a hátulja!?”
Forgattam, mint majom a zsebórát, kétségbeesésemben pedig azzal vigasztalódtam, ha rosszul adom rá, akkor csak annyi történhet, hogy kifolyik a tartalom. Nem lehet ez annyira bonyolult dolog, ha a gyerekem esetleg mocorog is majd, legalább nem harap, mint az eddigi gondjaimra bízottak.
„Mostanra azt kell gondolnom, még a négy szem is gondol valamit nevelési megoldásainkról. A négy szem két kutyához tartozik.” (Forrás: szerző)
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal kezdődött meg anyaságom. Valószínűleg nem törhetek a szuperanyu és ősanya titulusok egyikére sem. Ennek ellenére Mazsola nő és gyarapszik, tehát mégsem vagyok teljesen reménytelen eset. Illetve erre a gondolatra azért majd pár évtized múlva még visszatérnék.
Mielőtt kalandjainkat ecsetelni kezdeném, néhány körülöttünk lévő nagyon fontos személyt ismerned kell. Itt van Apuci. Ő munkáját tekintve kocka. Az ideális az lenne számára, ha egy lexikonból csemeténk minden gondját és baját orvosolni lehetne. Ám mert ilyen könyv még nincs, rendszeresen ismétlődő párbeszéd közöttük az alábbi:
– Mi baja van most?
– Nem tudom. Őszintén szólva, fogalmam sincsen!
– De hát te vagy az anyja!!!
Az egészen biztosan én vagyok, de ettől még csak találgatok. Mostanra Apuci már nem keresi Mazsolán a power gombot, de abban azért reménykedik, egyszer csak előkerül a szundi kapcsoló, esetleg a hangerőszabályzás.
Aztán itt van Nagymama. Nem szimplán az aggódó Nagymama, de egyben az anyósom is. Felnevelt két csodálatos fiút, szegény azt hitte, már sínen van minden, de szerencsétlenségére legkisebb unokája anyukája én vagyok. Ő pedig orvos. Nem mindig tudja, hogy éppen Nagymama vagy orvos szerepében legyen jelen életünkben, hol személyesen, hol a technika segítségével.
Riasztó számára szinte minden válaszom. Mert ugye ki tudja pontosan megmondani azt, mennyi almapürét is eszik Mazsola éppen aktuálisan. Hiszen valamennyi van az ő ruháján, némi az enyémen is, a padlót sem kíméljük.
Papó történetesen az én apukám. Neve nem csúfolódás, ő maga kérte magának ezt a titulust. Ő egyébként az az ember, akire tényleg mindig lehet számítani. Jön, szerel, javít, unokázik, etet, tisztába tesz, játszik, mesél, ha kell, még énekel is, és soha nem érkezik üres kézzel, ugyanis főz. Ha időnként Mazsola-megőrzésre szorulok, mindig ő húz ki a bajból, és ad egy kis énidőt.
Margó néni takarítani jár hozzánk. Gyermeke nincs, de mérhetetlen, babával kapcsolatos tudása és tapasztalata meg jótanácsa, az van. Utóbbiakat persze leginkább kéretlenül kapjuk. Amikor humorunknál vagyunk, rém szórakoztató.
Életvezetési és babákkal kapcsolatos tanácsait apró fenntartásokkal kezeljük. Rendkívül jó napjainkon pedig nem áruljuk el neki, hogy micsoda ellentmondásokba tud kerülni önmagával két tanács között.
Mandi az anyukám. Nevét a mostanra nagyobbacska unokái akasztották rá. Sajnos ő még dolgozik, így az igazi nagymamaságra várnia kell még. Addig is döbbenten nézi, miként adjuk oda gyermekünket szinte bárkinek a kezébe, akiről már biztosan tudjuk, legalább egy kicsit is felnevelt már. Pedig a kisdedekről nálunk szinte mindenki többet tud.
„Ha gézlapokkal és kötszerekkel boldogulsz, egy pelenka nem foghat ki rajtad!” (Forrás: szerző)
Mostanra azt kell gondolnom, még a négy szem is gondol valamit nevelési megoldásainkról. A négy szem két kutyához tartozik. Eddig volt nevük, mostanában azonban csak a négy szem tulajdonosaként tudok rájuk gondolni.
Mazsola hazaérkezése óta nyugodt és békés életük felborult teljesen. Nem tesznek szemrehányást, csak néznek. Néznek, mert a napi nyolcórás szundiidejük megszűnt létezni. Néznek kérdőn, hátha segítségre szorulok. Nem teljesen egyértelmű nekik, engem mentsenek meg Mazsolától, aki a nyakamban nyöszörög, vagy őt esetleg tőlem. És persze néznek éjszakánként is, vagyis inkább csak elkeseredetten a szemüket forgatják, hiszen az alvásuknak is befellegzett teljesen.
Szegények nyitnának az új kis jövevény felé, és valóban kulturáltan teszik. Mazsola a minap a kanapén pihent háton fekve, amikor egyikük megjelent érdeklődve, először csak a kanapét, majd a ráterített babaplédet szagolgatta meg, aztán orrával a két kicsi lábat célozta meg. Mazsola pedig, aki éppen rúgkapálós, végtaghasználat-megismerő üzemmódban van, egy akkora jól irányzott orr-rúgással díjazta a szegény ebet, hogy hallottam, amint a fogai összekoccannak. Azóta nem erőlteti nagyon a szimatolós ismerkedést, inkább csak távolról szemlélődik.
Mazsola egyébként jó kislány. Tényleg az, amikor éppen nem sír. Persze nem túl sok dologért sír. Csak ha éhes, ha szomjas, ha álmos, ha teli van a pelus, ha fáj valami, ha nem éri el a játékot, cumit, ha unatkozik, ha jön a foga… de amúgy tényleg jó kislány.
Igyekszem jó anyukája lenni Mazsolának, de ez persze nem mindig sikerül. A jó anyaság nem definiálható pontosan. Valószínűleg Napóleonka, Hitlerke, Sztálinka – egész hosszú listát tudok felsorolni – anyukája is nagyon igyekezett, aztán valahogy mégis valami apró gikszer történt.
Igyekszem éjjel gyorsan kelni, és a legrövidebb időn belül elcsitítani Mazsolát, hogy legalább Apuci tudjon pihenni. Ám olykor hiba csúszik a számításaimba. A minap is pont ez történt. Szerelmetes porontyom fennhangon sírdogált.
Ágyból ki, másik szobába futás át. Egyik ajtó becsuk, másik ajtó is becsuk, embergyerek ágyból kikap, cumi szájába betol, ölel, ringat, vigasztal – és csönd lett. Rettentő büszke voltam magamra. Gondolatban már meg is volt a további lépéssorozat: pelus le, pelus fel, eszik, büfizik, alszik, reggelig csend, béke, nyugalom. Ez a gondolatsor pont a pelus le fázisnál akadt meg.
Ugyanis kibontottam a csomagot, Mazsola pedig bájosan mosolyogva, egy nem várt mozdulattal, pont a bokafogás és emelés fázisában bő sugárban kiürítette alfeléből mindazt, amit piciny teste már feleslegesnek ítélt meg. Az arcomat még elrántottam. De a köntösöm, lábszáram, a padló, a bútorok és a padlóról szétfröccsenve megannyi tereptárgy kapott a jóból. Én pedig ekkor valami hihetetlen egy cifrát kanyarintottam el. Amolyan igazi, ízes káromkodás volt.
Valószínűleg a hangerőszabályzóm elromolhatott közben, hiszen Apuci kisvártatva megjelent az ajtóban, álmatag szemekkel nézelődött a csatatérré változott szobában, ahol barna patakocskák csordogáltak, amikor én azonnali döntés elé állítottam. „Takarítasz vagy etetsz, ha már így felébredtél?” Várható módon az etetés mellett szavazott. Én pedig egyetlen röpke órácska alatt ki-, fel- és letakarítottam mindent.
Tehát ez a szülőség tényleg nem olyan nagy faxni. Csak sok improvizációt igényel.
Mindenki, tényleg mindenki megpróbált felkészíteni minket arra, hogy minden lesz az életünkben az első pár hétben, de alvás szinte biztosan nem. Azt azonban nem gondoltuk volna, hogy ennyire nagyon nehéz lesz. Van ugyanis az a szint, amire nem lehet felkészülni. Az első intő jel az volt, mikor egy fazéknyi vizet sikerült elpárologtatnom az edényből, holott a cél csak forralás lett volna. Aztán főztem kávét víz nélkül. Azaz csak próbáltam, és elég sok idő kellett hozzá, hogy megértsem, miért is nem csepereg a nedű bele a bögrémbe. A vasalóról is ezekben a napokban derült ki, hogy csak akkor lesz forró, ha bedugom a konnektorba.
Miközben teljesen átlagos háztartási eszközök használatát tanultam újra, az utolsó csapást a patikus mérte rám. Mazsola megszámlálhatatlan receptjét, vitaminját, tápszerét csomagolta, és közben a napnál világosabb módon beszélt hozzám. Aztán egyszer csak beütött a teljes filmszakadás.
Láttam, hogy gesztikulál, jár a keze, mozog a szája, és a hangját is hallottam, de egyszerűen nem értettem, amit mond. Amit meg mégis, azt sehogyan sem tudtam beilleszteni a korábban elhangzottakba. Az azért világos volt, hogy lehetetlen, hogy azt említette volna, hogy »brokkolit sajttal«.
Amikor elnézést kérve, anyaságomat és kialvatlanságomat említve ismétlést kértem tőle, szánakozó tekintettel, jól artikuláltan és tagoltan közölte, hogy a „blokk” és a „csak” szó lehetett az, ami nekem kicsit összemosódhatott brokkolivá és sajttá. Mindezek után nem sokkal síró gyermekem szája helyett az egyik kutyánknak toltam be a cumit, és sehogy sem értettem, miért néz nagyon bután, és mindeközben a sírás miért nem csillapodik. Ezek után megszületett a döntés.
Bárki bármit gondol, akárhogy is ítélkezik, egyszerűen aludni kell, ha másként nem is, legalább váltásban.
Persze nem adtuk könnyen magunkat. Eleinte fantáziáltunk egy dadáról. Egy olyanról, aki hetente egy-két alkalommal este jön, csemeténket megfürdeti, éjjel megeteti, tisztába teszi, elringatja, minden síráshoz, nyekergéshez pattan, reggel pedig, amikor zombi helyett kipihenten és mosolygósan felébredünk, szépen távozik. Kicsit sznobnak ítéltük a megoldást, aztán pedig rá kellett jönnünk, ilyen kicsiket a fenti paraméterek mellett nem vállal senki.
Ekkor jött a B terv. Egyik hétvégén ő alszik, a másikon pedig én. A harmadikat együtt töltjük, aztán kezdődik minden elölről. A barátaink, akikhez aludni kéredzkedtünk be, nem néztek ránk megvetéssel. Ám mert olykor szállodába kényszerültünk, a recepciósok arcán lévő döbbenet sok gondolatot elárult. Egyedül? Két éjszakára hétvégén? Nem kér ébresztést? Nem kér programajánlót? Ki lehet ez, és miért jött, amikor ki sem dugja az orrát a szobából, a reggelihez pedig az utolsó pillanatban támolyog elő?
Tudom, tudom! Az ősanyák már fonják nekem a kötelet, hiszen egy szem magzatomat miként is hagyhattam magára alig pár hónaposan?!
Mi a túlélésre gyúrtunk, és Mazsola is jobban járt, mert így legalább nem sérültek az érdekei két teljesen leamortizált, ideggyenge szülő mellett. Mellesleg ezek a kisdedek tudnak azért valamit a rabszolgatartó társadalom működéséről. Mi is számtalanszor mondtuk el neki, hogy egy kicsit becsüljön meg minket, és legyen egy árnyalatnyit kíméletesebb velünk. Mert akinek csak két főállású rabszolgája van, annak mindig mérlegelnie kell: ha az egyik kidől a sorból, az ugráltatható személyzet teherbírása és létszáma is jelentősen csökken.
Persze a barátok, rokonok és ismerősök fel nem foghatják miért panaszkodunk. Ők a mai napig, ha ellátogatnak hozzánk, azt tapasztalják, hogy mi sopánkodunk, kóválygunk, öntjük magunkba a kávét. De miért is?
Hát ez a gyermek egy csoda, egy kis angyal! És valóban! Mazsola mindenkinek a legjobb énjét mutatja! Gagyog, csacsog, gőgicsél, édesen fülig érő szájjal mosolyog, hatalmas nagy kék szemeivel pedig révetegen szemléli a nagyvilágot. Egy hangja sincsen! Ő sírni? Ugyan! Soha! Mintha mindez csak a mi fantáziánkban létezne.
Aztán amikor a vendég távozik, begörbíti száját, ökölbe szorítja kezét, néhány pillanatig még durcáskodik, aztán előkerül az az arca, amit csak és kizárólag nekünk tartogat. A gyerekorvosnak is meggyőződése, hogy a hiba bennünk van. Oltás közben ugyan nem vigyorog, de amint kihúzzák belőle a tűt, máris elhallgat. Igazi kis tündérke. Az, persze! Egészen addig, míg haza nem érünk.
„Mellesleg ezek a kisdedek tudnak azért valamit a rabszolgatartó társadalom működéséről.” (Forrás: szerző)
Az utóbbi időben egy kis önvizsgálatot tartottam, és rá kellett ébrednem, Mazsolával való kapcsolatom leginkább a Stockholm-szindrómára emlékeztet.
Ha egy kis külön létre készülök, már előre tudom, mennyire fog hiányozni, holott nemcsak az alvásomat, de az evésemet és minden más emberi cselekedetemet is ő szabályozza. Aztán pedig boldogan és rohanva térek vissza az én kis „rabtartómhoz”.
Míg alvási lehetőségeket kerestünk, és már mentünk volna akár csűrbe vagy a pajtába is aludni, ha lett volna ilyenünk, hihetetlen piaci rést találtunk. Léteznek már szállodák családosoknak, és persze ott van az ellenpélda is, a gyermekmentes hotelek.
Ám a szülőknek való pihenőnegyedet még nem építette meg senki! Sehol a világon nincs ilyen szolgáltatás, holott kizárt, hogy ne lenne rá igény.
Az én fantáziámban minden nagyobb város szélére épült ilyen komplexum. Iciripiciri kis bungalószerű házacskákkal, teljesen puritán berendezéssel, mindenféle tévétől, híradástól, internettől és médiától mentesen. Nem ám holmi pásztorórás helyre gondolok, itt lepedőt gyűrni maximum egyedül lehetne. Mész, fizetsz, alszol, majd továbbállsz. Gondolatban már felszereltem az érmés bedobókat is az ajtóra. Egy óra alvás ötszáz forint. Négy órácskát zavartalanul szunyókálni kétezer forintért a világ legjobb üzlete lehetne a befektetőnek és a pihenni vágyónak is. Könyörgöm, valaki építsen egy ilyet!
Az alvásról való fantáziálás szerintem minden kisgyerekes szülő fejében megfordul, csak kevesen merik kimondani, pláne megvalósítani. Holott az alvás pont annyira szükséges, mint az evés vagy az ivás, ha nem még jobban! Meggyőződésem, hogy a picik is jobban járnak, ha kipihent és használható felnőttek vannak körülöttük, akik ugyan néhány órára lelépnek időnként, mint a nyúzott, kimerült és türelmetlen nonstop „felügyelőkkel”.
