Öt és fél éves nagylányom ovis csoportjában természetes jelenség a csókolózás. Csipi egyik este elmesélte, hogy XY szeretne vele csókolózni, ő viszont nem. Megkérdezte, mit tegyen. Határozottan csak annyit mondtam: „akkor ne csókolózz!” Az ő nyelvén elmagyaráztam, hogy senkit nem kell megölelnie, megpuszilnia, ha ehhez nincs kedve, mondjon bárki bármit.
Az eset nem meglepő, semmi különös nincs abban, ha ovis korú gyerekeket érdekli az effajta szexualitás.
Ezt továbbgondolva utánaolvastam a témának, mert érdekelt: vajon fel kell-e készíteni gyerekeinket arra, hogy márpedig bizonyos dolgokra merjenek nemet mondani? Még akkor is, ha egy esetleges történet másik szereplője nem egy vele egykorú gyerek, hanem egy felnőtt. Három ovis anyukájaként kötelességemnek érzem, hogy erről szó essen itthon, hogyha ne adj’ isten ezzel találkoznak, tudják, mit kell tenni. Ez szülői felelősség!
Döbbenetes adatok
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai azt mutatják, hogy világszerte évente 150 millió 18 év alatti lány és 73 millió 18 év alatti fiú válik szexuális erőszak áldozatává. Az elkövetők nagy százalékban családtagok vagy olyan személyek, akikkel bizalmi viszony alakult ki. Magyarország papíron élen jár a gyermekek védelmében, ezzel együtt a hazai adatok is sokkolóak: egy 2011-es kutatás gyermekvédelmi statisztikája szerint itthon évente 20.000 gyereket ér valamilyen erőszak lelki, fizikai vagy szexuális értelemben.
Szexuális erőszak valamely formájával minden ötödik gyerek találkozik, ami lehet erőszakos közösülés, molesztálás, fajtalankodás vagy akár „csak” annyi, hogy pornófilmet nézetnek vele.
Dermesztő! És magas a látencia, vagyis száz esetből csak tízre derül fény, és csak egy végződik bíróságon. Mellbevágó tények. Valamit tenni kell! Szülőként muszáj valahogy felkészíteni a gyerekeinket arra, hogy a testük csak az övék, kizárólag ők rendelkezhetnek felette. A józan paraszti ész okán már egészen kicsi korukban megtanítottam őket egyedül fürdeni: intim testrészeiket 2 éves koruktól önállóan mossák.
Ha orvoshoz megyünk, mindig elmagyarázom, hogy a doktor néni a trikójuk, esetleg a bugyijuk alatt is megvizsgálja majd őket, nem kell megijedni, én is ott leszek. Sosem szóltam rájuk, ha nem akartak puszit adni egy-egy rokonnak, és időről időre arra bátorítom őket, hogy nekem és az apukájuknak bármit elmondhatnak, nem kell tartaniuk a következményektől. Mégis, a fenti adatok birtokában úgy látom, ez édeskevés. Lényegesen többre van szükség! De mit és hogyan mondjunk nekik erről a fontos témáról, mégis hogyan értessük meg velük, ha egy felnőtt „másképp” közeledik feléjük, arra mondjanak nemet, és azonnal szóljanak nekünk? Kell-e előre aggódnia egy átlagos szülőnek? Erről kérdeztem Deliága Éva gyermekpszichológust.
Amikor felnőtt kliensekkel dolgozom, rengeteg esetben kiderül, hogy gyerekként találkozott a szexuális erőszak valamely formájával, vagyis a fent említett számok valószínűleg még magasabbak.
„Bármennyire alaposan készítjük fel ennek kivédésére a gyereket, sajnos olyan esetek is előfordulnak, amiket egyszerűen nem lehet megakadályozni. Mindenképpen kell ezekről otthon beszélni, mégis nagy dilemmával állunk szemben.
Deliága Éva gyermekpszichológus
Alapvető tanításunk ugyanis, hogy a gyerek fogadjon szót a felnőttnek. Nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, mert születésük óta naponta hallják, hogy csinálják azt, amit a felnőtt mond.
Szülőként mégis az agyunk hátsó szegletében ott kell lennie annak a gondolatnak, hogy igenis az én gyerekemmel is történhet ilyen, ezért nem kell feltétel nélküli engedelmességre tanítani.
Ha a gyereknek rossz érzése van egy felnőttel kapcsolatban (nem szeret vele lenni, kellemetlen eleget tenni a kérésének, stb.), akkor legyen egy másik olyan felnőtt, akivel erről tud beszélni: anya, apa, óvónő, tanító néni.”
A szakember szerint lényeges a fokozatosság. Lépésről lépésre terelgessük őket az önállóság felé, és minden esetben hagyjunk számukra saját teret.
„Eleinte szülei fürdetik a gyereket, de hároméves kor előtt tanítsuk meg arra, hogy ezzel egyedül kell boldogulnia. Az oviban ugyan még az óvó néni törli ki a fenekét, de haladjunk afelé, hogy kisiskolás korban ezt már egyedül végezze. A szülőnek nem kell beleavatkoznia bizonyos dolgokba: nagycsoportos korban már ne álljon az anyuka a kakiló gyereke fölött, nyugodtan csinálhassa ezt csukott ajtó mögött.
Tartsuk tiszteletben a privát szféráját, saját intimitását! Adjuk meg az önállóságot, hadd rendelkezzen a saját teste fölött!
Ne kényszerítsük a gyereket arra, hogy valami olyat csináljon, amitől szégyelli magát: hiába nem nőtt még melle a hétéves kislánynak, ha ő szeretne fürdőruha felsőt venni a strandon, akkor azt szó nélkül engedjük meg neki.
Nem én használom a gyerek testét, és nem én hozok döntéseket a teste fölött!
És itt most nem a szülői vagy esetleg egészségügyi gondoskodás természetes részét értem. Az otthoni meztelenséggel adódik a helyzet és lehet ezekről beszélni: már háromévesen tanítsuk meg nevén nevezni a testrészeit, legyen meg ehhez a kellő szókincse.”
Mivel az ovis gyerekeim sokszor látják, hogy az apukájukkal megpusziljuk egymás száját, ezért volt arra példa, hogy ők is csókolózni akartak velünk.
Még a szájrapuszit sem engedjük nekik, mert fontosnak érzem, hogy már ilyen kis korban különbséget tudjanak tenni egy szerelmes csók és mondjuk egy apai puszi között. Azt sem mondtuk soha, hogy „a lányomba vagy a fiamba vagyok szerelmes”. Tudják, hogy anya és apa szerelmesek egymásba, őket pedig nagyon szeretjük. A két fogalom között óriási a különbség.
Arra terelgetem őket, ha majd kicsivel nagyobbak lesznek, nekik is lesz saját szerelmük, akivel majd bátran csókolózhatnak. Apróságok ezek, mégis a pszichológus szerint is elengedhetetlen, hogy meghúzzuk a határt a különböző szerepek között.
„Nem beszélve arról, hogy a száj és környéke erogén zóna. Nem jó, ha ez a kellemes érzés a szülő–gyerek kapcsolat része lesz ahelyett, hogy ezt később, a bontakozó szexualitása keretei között saját kortársával tapasztalná meg. Ez határsértő magatartás a szülő részéről. Szájra nem adunk puszit gyereknek, ne tanítsuk vagy kérjük erre őt! Van egyfajta kommunikációs zavar gyerekek és felnőttek között. A gyerek ráérezhet arra, hogy sokkal több figyelmet kap a felnőttektől, ha csábítóan viselkedik, még akkor is, ha nincs tisztában tettének következményével.
Nem szabad ezt erősíteni benne, vagyis egy apuka ne mondja a lányának, hogy olyan kis fifikás, milyen jó csaj lesz belőle, már most tudja, hogyan csavarjon az ujja köré.
Ilyen esetekben az rögzül a gyerekben, hogy nem az eszéért és a kedvességéért szeretik a felnőttek. Az apuka belelátja a nőt akár már egy ovis korú kislányba is, pedig a gyerek ennek semmilyen formáját nem mutatta. Ezek a kommentek szóljanak inkább az anyukának, és ne a hatéves kislánynak. Itt is kiemelném a szókincset: már hároméves kor környékén el kell kezdeni beszélgetni velük a titokról. Születésnapokkor érdemes megkülönböztetni a meglepetés és a titok szavakat.
Akkor reménykedhetünk abban, hogy a gyerek anyához vagy apához fordul segítségért, ha valami rossz történik vele, ha van egy jó alap gyerek és szülő között. A rossz titkokat igenis szabad elmondani anyának és apának.
Ha kezdetekkor így neveljük, akkor később visszacsengnek majd a fülükbe a szavaink. Ha már nagyobb a gyerekek, akkor a konkrét dologról is kell vele beszélgetni, hogy alapvetően a világ egy szép hely, mégis vannak rossz emberek, akik nem bánnak jól a gyerekekkel. De ehhez szükséges a bizalom szülő és gyerek között már a kezdetekkor.”
Őszinteségre tanítom a gyerekeimet, és minden velem megosztott problémájukat, nekem feltett kérdéseiket komolyan veszem. Bátorságra próbálom ösztönözni őket, hogy nem mindent kell megtenni, amit egy másik gyerek vagy akár egy felnőtt mond. És a mai világban sajnos nincs arra garancia, hogy ezek után sem lesznek egy esetleges szexuális erőszak valamely résztvevői. Tanulunk, beszélgetünk. Én pedig anyaként reménykedem, hogy nem ők lesznek abból az ötből az a bizonyos egy.
