Az igazán jó szülő önállóságra neveli a gyerekét

A gyerekek sokkal többre képesek, mint amennyit a szülők kinéznek belőlük, nagyot hibázunk, ha mindent elintézünk helyettük, és nem az az elsődleges célunk, hogy minél önállóbbak legyenek.

Meri Wallace családterapeuta sok páciensénél látja ugyanazt a hibát: a szülők nem adnak elég lehetőséget a gyereknek arra, hogy önállóságot tanuljon. Szerinte az az igazán jó szülő, aki bátorítja a gyereket, hogy minél több feladatot, kihívást egyedül oldjon meg, és támogatja abban is, hogy kockázatot vállaljon.

Mert az önállóság a túlélés kulcsa.

Persze ez nem azt jelenti, hogy a kis hároméveseket ki kell taszítani a farkasok közé, hogy találják ki, hogyan maradnak életben. Olyan apróságokkal kezdődik az önállóságra nevelés, mint például hogy hagyjuk, hogy próbálkozzon az egyedül öltözéssel, és ha sikerül felvennie a cipőjét, akkor megdicsérjük, még akkor is, ha nem tökéletes a végeredmény. Ezzel azt az üzenetet közvetítjük felé, hogy rátermett, ügyes gyerek, és hogy az önállóság egy remek dolog, amitől erősebbnek érzi magát. Ha nem tudja felhúzni a kardigánján a cipzárt, akkor sem szabad leállni kritizálni, vagy odaugrani és megcsinálni helyette. Inkább szóban segíteni kell neki, hogy ezt a feladatot hogyan tudná megoldani, és arra biztatni, hogy próbálja meg újra. Ha pedig több próbálkozásra sem megy neki, akkor odalépni és azt mondani, hogy „csináljuk meg együtt”.

Képünk illusztráció (Forrás: iStock)

A szakember szerint az önállóságra nevelés része az is, hogy apró házimunkákat adunk a gyerekeknek, életkoruknak megfelelően, amit meg tudnak csinálni. Már egy kétéves is képes arra, hogy a kanalakat az ebédlőasztalra tegye, vagy hogy a madáretetőbe szórjon egy kis magot. Minden kis házimunka nagy teljesítmény számára, növeli az önbizalmát, és úgy érzi tőle, hogy hasznos tagja a családnak, akire lehet számítani.

Amikor pedig kitalálja, hogy meg akarná próbálni a nehezebb munkákat, akkor ne beszéljük le róla véletlenül sem. Ha segíteni akar a teregetős kosár felemelésében, akkor hagyni kell, hogy megpróbálja, és ha nem megy, csak akkor mondani, hogy úgy tűnik, ez még nehéz neki, és felemelni együtt.

Az önállóság az apróságokban rejlik.

Úgy lesz a gyerekből igazán talpraesett felnőtt, ha már egészen pici korától adunk neki választási lehetőségeket napi szinten. Például meg lehet tőle kérdezni, hogy melyik pólót szeretné felvenni – lehetőleg úgy, hogy két választási lehetőséget teszünk csak elé, nem pedig egy egész szekrényt. Vagy hogy kettő közül melyik kukoricapelyhet választaná reggelire. Kérjük ki a véleményét a családi programokról, válasszon mesefilmet, ha moziba megyünk, és engedjük neki, hogy a délutáni sétánál ő találja ki, merre menjünk.

Wallace megérti, hogy a szülőknek nehéz kilépni a babakorból és elengedni a gyerekek kezét, de ha valaki tényleg jó szülő akar lenni, akkor azt az önállóságra neveléssel kell kezdeni. Mert csak így tanulhatja meg a gyerek, hogy nem kell félnie a nagybetűs élettől,  mert minden problémára talál majd megoldást egyedül is, amikor felnő.