Stephanie Hanrahan hároméves kisfiát egy társa harapta meg a vita hevében. Az ovisok harapnak, és ezért nem kell a fejüket venni, sőt a szüleiknek sem kell egyből nekiugrani, mert nem neveletlenek, csak épp most tanulják a társadalmi szabályokat, és olykor még nincs meg az eszköztáruk ahhoz, hogy ki tudják fejezni az érzéseiket agresszív megnyilvánulások nélkül. Hanrahan legalábbis így gondolja, de azt látja a környezetében, hogy egy ilyen harapás miatt elszabadulnak a szülőkben az indulatok, és egymásnak esnek, rosszabb esetben még a harapós gyereket is megszégyenítik, ezért leírta a saját történetüket és a véleményét:
„A fiam úgy jött haza tegnap az oviból, hogy volt egy nagy harapásnyom a karján. Elárulom, mit tettem az ügyben: semmit. Letapasztottam a harapást, a fiam örült a ragtapasznak, és megbeszéltem magammal, hogy bízom annyira az óvónőkben, hogy akkor, abban a helyzetben jól kezelték a helyzetet a másik gyerekkel.
Most legyek ideges, amikor a gyereket láthatóan nem zaklatta fel az eset? Nem. Hibáztatnom kellene a másik gyereket és a szüleit? Kicsit sem. Az a helyzet, hogy a gyerekek csodálatos és kiszámíthatatlan kis emberek. Ezért aztán úgy lehet a legjobban kezelni azt a helyzetet, amikor elszáll az agyuk, és érvek helyett a fogukat használják egy vitában, hogy racionálisan nézem, nem érzelmi szempontból a történteket. Inkább megvizsgálom, hogy a harapós gyereket mi motiválhatta, ahelyett, hogy hirtelen lekiabálnám a fejét.
Képünk illusztráció (Forrás: iStock)
Amíg a szülei és az óvónők korrigálják a viselkedését, elmondják neki, miért nem szabad megharapni senkit, és tanítanak neki más módokat a frusztráció levezetésére, addig nem ugrálok, és úgy fogom fel, hogy a gyerekem a harapásnyommal segített egy másik gyereknek a fejlődésben. Mert végül is ennyi történik: minden gyerek – az enyém is – csak tanulja még oviban a társadalmi szabályokat, empátiát, senki sem úgy születik, hogy eligazodna a társas viselkedés szabályai között. Természetesen nem akarom én sem, hogy bárki fájdalmat okozzon a gyerekemnek, de közben azt is értem, hogy minden gyerek más ütemben fejlődik, más hatások érik, és néha szüksége van arra, hogy a körülötte lévő felnőttek a helyes irányba tereljék.
Nem minden gyerek lökdösi, harapja vagy üti meg a másikat, de mindegyiknek kell a nevelés, hogy megfelelően viselkedjen. A legbékésebb gyerek is kijöhet a sodrából, ha elveszik a játékát vagy azt kérik tőle a szülei, hogy pakoljon össze a szobájában. Csak az egyik harapással reagál, a másik pedig toporzékolva ordít. Ezért nem érdemes egymást hibáztatni a szülőknek, és főleg nem szabad megszégyeníteni a gyereket. Nem gondolom, hogy a fiam bántalmazás áldozata lenne a harapás miatt, még csak azt sem hiszem, hogy egy hároméves gyerek direkt harapná meg a társát. Egyszerűen csak nem tudta megfogalmazni még szavakkal a frusztrációját. Majd elmúlik, most tanulja, ne bántsuk érte.”
