Bemegyünk a boltba, köszön az eladó néni: „Szia, kisfiú!” A fiam ránéz, de nem szól semmit. Az eladó néni újra köszön, még mindig kedvesen. A fiam nem köszön vissza. Harmadjára már nem köszön az eladó néni, hanem egyenesen felém fordul, és kissé szemrehányó módon az alábbi mondat hagyja el a száját:
Hát az apuka nem tanította meg a kisfiát köszönni?
Mondom neki, hogy nem azért nem köszön, mert nem illedelmes, hanem azért, mert még nem beszél. „Nem beszél? Mégis hány éves?” – kérdezi. Két és fél múlt, mondom, és már várom a megvető pillantást. Volt már benne részem az utóbbi két-három hónapban bőven.
Már a bölcsiből is kilógott. A kortársai közül egy kislány kivételével mindenki jól beszél, és mivel ezt az eredményt különösebb megerőltetés nélkül produkálták a gyerekek, sok szülő rögtön úgy néz ránk, amikor megtudják, hogy ő még nagyon nem áll így, hogy akkor valamit mi biztosan elronthattunk. „Mondókázzatok sokat!” Ha ezt a mondatot meghalljuk a feleségemmel, rögtön az jut eszünkbe, hogy ha minden egyes alkalommal kapnánk utána ezer forintot, ma már multimilliomosok lennénk.
Pocsékul állunk
Nem akarom hárítani a felelősséget, még az is lehet, hogy a kialakult helyzet tényleg a mi hibánk. Az azonban biztos, hogy nem a mondókázáson múlt: a feleségem nagy mondókázó, nem telik el nap, hogy ne töltsenek el legalább fél-egy órát ezzel. Mesekönyvből is rengeteget olvastunk, fényképeket is nézegetünk vele, és mesélünk neki róla: tényleg igyekszünk sokat kommunikálni vele. Ennek ellenére a szókincse nagyon lassan és hibásan fejlődik. Bár már sok szót próbál meg utánozni, szinte az összeset hibásan mondja. A magánhangzók lekövetése még többnyire megy neki, de a mássalhangzókból még minden másodikat sem sikerül eltalálnia, így amikor mond valamit, azt sokszor csak én és a feleségem értjük, vagy sok esetben még mi sem.
Érezhető nála némi fejlődés, viszont nagyon lassú, főképp a többiekkel összehasonlítva. Ráadásul kényelmes a srác: szereti mutogatással kifejezni, mit akar, és láthatóan annyira nem frusztrálja még őt, hogy nem mindig értjük meg egymást. Persze nem csak azokból vannak sokan, akik vádaskodva néznek ránk. Széles csoportot képviselnek azok is, akik a „Jaj, ne aggódjatok már ezen. Hároméves korára minden rendben lesz” nézetet képviselik. Folyton kapjuk a sztorikat arról, hogy az ő fiuk kétévesen még csak azt mondta, hogy anya meg apa, de háromévesen már folyékonyan beszélt, és ez egyik pillanatról a másikra jött, szinte a semmiből. Szeretnénk hinni nekik, de a dolog jelen pillanatban túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen. Arra gondoltam, megkérdezek egy szakembert a témáról.
Hároméves kor: kötelező teszt
Schubert Johanna gyógypedagógus és logopédus, akinek szakterületét jelentik a megkésett beszédfejlődésű gyerekek. Elmondása szerint a probléma nagyjából a magyar gyerekek 10–12 százalékát érinti, és nyugodtan beszélhetünk róla egyfajta civilizációs betegségként. Bár régen is volt rá példa, ma egyre gyakrabban találkozni nehéz beszédfejlődésű gyerekekkel.
A tanulási nehézségek, a figyelemzavar és a nyelvi problémák mind összefüggenek a felgyorsult életmódunkkal. Egészen más az életünk ritmusa, és a szülők is kevésbé figyelnek oda a gyerekeikre, mint régen. A kommunikációs eszközök, amiket a gyerekek sokszor már kétévesen használnak, egyértelműen negatívan hatnak a nyelvi képességeikre.
Épp azért vált kötelezővé a hároméves kori logopédiai szűrés, hogy azok a gyerekek, akikről itt kiderül, hogy a beszédkészségük nem megfelelően fejlődik, időben kaphassanak szakembertől segítséget. A teszt során a szókincsfejlettséget és a nyelvi fejlettséget is nézik, de Johanna szerint egy átlagos hároméves gyerek szinte már tökéletesen beszél: lehetnek apróbb hibái, de jól használja a nyelvet, és bővített mondatokat alkot. A tapasztalata azonban az, hogy a legtöbb szülő nem várja meg ezzel a hároméves kort: ha egy kisgyerek két és fél éves koráig nem beszél, és megragad a babanyelvi szinten, inkább szakemberhez fordulnak ijedelmükben, hiszen később oviba kell menni, és ott majd mi lesz vele, ha nem tud kommunikálni. Márpedig tényleg ritkán fordul elő, hogy ha egy gyerek szinte semmit nem beszél két és fél éves korára, az hároméves korra magától teljesen rendeződjön.
A beszéd az első jel
„A beszéd az első jele a gyerek környezetében annak, ha valami gond van a kicsivel, és ezt mindenki észreveszi, ez mindenkit zavar” – magyarázza Johanna. Pont ezért nem érdemes halogatni a dolgot: ha úgy érezzük, baj van, mielőbb szakemberhez kell fordulni. „Inkább érdemes egy fölösleges kört futni egy szakemberrel, mint semmit sem kezdeni a dologgal.”
Képünk illusztráció (Fotó: iStock)
A szakemberrel aztán a tanácsadás során a szülők az élet minden területét átbeszélik az evéstől és az alvástól kezdve egészen a mozgásig. Rá kell jönni, mire van szüksége a gyereknek, mi segíthetne. Ha egy látás- és hallásvizsgálat után az ezeken a területeken jelentkező problémákat kizárhatjuk – melyek igen gyakran állnak a megkésett nyelvi érés hátterében –, többfajta lehetőség adódik:
- A szülővel együtt egy csoportos, játékos beszédfejlesztő foglalkozáson vesz részt a gyerek, ahol sokféle inger éri, és hasonló korú gyerekekkel lehet egy közösségben.
- Olykor a mozgásfejlesztést javasolják, mert látszik, hogy az éretlenség a gyerek mozgásában is jelen van, és ez erősen összefügg a nyelvi fejlődéssel, illetve az idegrendszer érésével.
- Létezik egyéni vagy kiscsoportos beszédfejlesztés is, kisebb gyerekek esetében szülővel, óvodásoknál már szülő nélkül.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy van egy féléves fejlődési különbség a fiúk és a lányok között: a lányoknál kétéves, a fiúknál két és fél éves kor körül van az aktív beszéd indulásának ideje, eddig a pontig mindenképp érdemes várni. A lányok korábbi fejlődése annak is köszönhető, hogy más a habitusuk: kommunikatívabbak, jobban fordulnak a külvilág felé. De az egyéni temperamentum, a személyiség, a családi okok, a szociokulturális környezet is meghatározók.
Odahaza is csodát lehet tenni
Persze attól, hogy valaki tanácsadóhoz fordul, még nem köteleződik el automatikusan egy hosszú terápia mellett. Vannak gyerekek, akiknek a problémáira az otthoni, célzottabb közös munka is megoldást kínál. „Egy szakembernél az ember segítséget kap abban, hogyan és mire figyeljen másképp a gyerek kapcsán, mi az, amire nagyobb hangsúlyt fektessen.
Sokszor a szülők is tapasztalatlanok, lehet, hogy egy kis segítség, egy tanácsadás is elég.
Az együtt játszás segíti a beszéd kialakulását: amikor jókedvűen együtt vagyunk, egymásra nézünk. Gyakran látom azt, hogy egy két, két és fél éves kisgyerek a saját világában van, jól eljátszik, és nem igazán néz arra, aki beszél hozzá. Rámutat a dolgokra, odahúzza a szülőt, és megérteti magát mutogatással. Kezdeményezni szoktuk, hogy hajoljunk oda, nézzünk rá, és ha valamit szeretne, legalább a szemkontaktus meglegyen. Lássa az arcunkat, miközben beszélünk hozzá, lássa, hogyan formáljuk a szavakat. Egyszerűen beszéljünk vele, egyszerű szavakkal, egyszerű mondathasználattal.
A legfontosabb, hogy ne legyen a beszéd kényszer: ha nyomást helyezünk a gyerekre, azzal sokszor pont az ellenkezőjét érjük el, hárítani kezdi a beszédet.
Fontos a szülői kommunikáció, a világbemutatás, a világ felfedezése közös jókedvvel. Lehajolni, megnézni a kavicsot a gyerekkel, beszélni róla. Elővenni, ismételni a dolgokat, feleleveníteni a család közös élményeit, lehet fényképeket nézegetni, azokról mesélni… Az érzelmi oldal is nagyon fontos a beszéd kialakulásánál.”
Már csak azért sem érdemes a segítségkéréssel várni, mert a megkésett beszédfejlődés később szövegértési, tanulási nehézségekhez, diszlexiához vezethet – mindennek ez lehet az egyik előjele. A terápiától azonban nem érdemes gyors csodát várni. „Bár vannak gyerekek, akiknél nagyon hamar, akár fél év alatt rendeződik a lemaradás, olyanok is akadnak bőven, akik évekig a rendszerben maradnak, mert komolyabb nyelvi nehézségekkel küzdenek.”
