Egy férfi ül a kamerák előtt, és arról mesél, min ment keresztül évtizedekkel ezelőtt. A feleségével gyereket vártak, aki épen és egészségesen meg is született, csakhogy a várakozásokkal ellentétben nem fiú, hanem lány lett. A kínai egyketörvény értelmében ezután már nem lehetett esélye arra, hogy valaha is fia legyen, márpedig Kínában a tradíciók szerint a fiúgyermek sokkal „értékesebb”, mivel ő viszi tovább a család nevét, ő támogatja anyagilag az idős szüleit, míg a lányok a házasság után betagozódnak egy másik családba, és azt erősítik tovább. A férfi anyja, akivel annak idején egy háztartásban éltek, megfenyegette a fiát, hogy ha nem szabadul meg a csecsemőtől, akkor ő maga végez vele, aztán öngyilkos lesz.
A férfi kétségbeesésében az éj leple alatt kicsempészte a babát a piacra, ahol egy kosárban, némi készpénzt mellé rakva ott hagyta, bízván abban, hogy csak lesz valaki, aki reggel felfedezi, elviszi, és megmenti a magára hagyott gyereket. A kosárhoz két napon át senki nem nyúlt hozzá, az emberek simán elkerülték az ordító bébit, akit közben a szúnyogok is agyoncsíptek. Két nap múlva már holtan feküdt ugyanott, ahol az apja hagyta, a forgalmas piactér szélén. A történetben az a legmegdöbbentőbb, hogy egyáltalán nem ritka: a Budapest International Documentary Festival (BIDF) programjában látható Egy család/egy gyerek országa című film pont azt mutatja be, mennyire hétköznapiak voltak ezek a borzalmas döntések és tragédiák egy embertelen törvény hatására.
Egy törvény a túlnépesedés ellen
A kínai egyketörvény azért született, hogy a túlnépesedés megállításával az országot növekvő pályára állítsák pusztán azáltal, hogy a javakat kevesebb felé kell elosztani. Az évtizedes szegénységgel és nélkülözéssel küzdő országban a törvényt azzal adták el a népnek, hogy hatására Kína végre felmenő pályára állhat, ami végül be is következett. Az persze más kérdés, hogy ebben mennyi szerepet játszottak az egygyerekes családok, és mennyit az, hogy Kína hosszú évekre a nyugati világ olcsó összeszerelő műhelyévé vált, ami alatt az állam jelentősen megszedhette magát, és számos technológiát leshetett el a gyárakat hozzájuk telepítő európai és amerikai cégektől.
A törvényt elképesztő propagandával – ami még a mai Magyarországról nézve is hihetetlenül agresszívnak és mindent leuralónak hat – adták be a lakosságnak, énekek, filmek, tévéműsorok, könyvek, újságcikkek sokasága szólt arról, hogy a világ legnagyszerűbb dolga az „apa, anya, egy gyerek” felállás, az épületek falain ideális, háromtagú családokat ábrázoló propagandafestmények hirdették a nemzet párt által kitalált jövőjét. Ugyanilyen vehemenciával ítélték el azokat is, akik a párt döntése ellenére mégis megpróbálkoztak egy második gyerekkel. Az utcák teli voltak brutális falfirkákkal arról, hogy a második gyerek egyenlő a bűnözéssel, és most még nagyon finoman fogalmaztam. A törvény szerint csak az tarthatta meg a második babát, aki erre hivatalos engedélyt kért és kapott (általában vidéken, földműves családoknak engedték meg, hogy ha az első gyermekük lány volt, tovább próbálkozhassanak), vagy kifizetett egy olyan mértékű bírságot (több ezer dollárt), amit egy átlagos kínai család biztosan nem tudott kigazdálkodni.
Két bába, akiknek a lelkén sok ezer gyerekhalál szárad
Ha valakinél jött a második gyerek, de nem tudott fizetni, két dolog történhetett. Jött egy ügybuzgó helyi hivatalnokokból álló csoport, szétverték a család házát, elvették, amit lehetett, majd vagy kényszerabortuszt hajtottak végre az anyán egy bába segítségével, nem törődve azzal, hogy a várandóssága hányadik hónapjában tart, vagy ha valami csoda folytán a gyerek már megszületett, akkor fogták, elvitték, és utána már sosem lehetett megtudni, mi lett később a sorsa. A törvény szigorától való félelem miatt a legtöbb család, ahol második gyerek érkezett, próbálta titkolni az anya terhességét, ami nem lehetett könnyű egy besúgókkal teli országban, ahol jutalmat kapott az, aki feldobott egy illegális várandósságot.
A bábák nagyüzemben, csapatostul járták az országot, és kényszerabortuszok, kényszersterilizálások egész sorát hajtották végre a hivatalnokok által eléjük cipelt, sok esetben erőszakkal lekötözött, kétségbeesett nőkön. A filmben két ilyen bába is megszólal. Saját bevallásuk szerint mindkettejük lelkén sok ezer gyermek halála szárad, de ezt a helyzetet mindketten másként dolgozták fel. Az egyikük máig úgy gondolja, hogy helyes, amit tett, hiszen a nagy és bölcs állam akaratát hajtották végre, és bár nehéz volt megtennie mindazt, amit tett, úgy hiszi, ezzel is bizonyította, mennyire elkötelezett a pártja és az állam iránt. A másik bába idővel rájött, hogy rosszat tett, így nyugdíjba vonulása óta arra fordítja minden idejét, hogy meddő pároknak segítsen összehozni a gyereket. Minden egyes, a segítségével született gyerekkel vezekelni próbál azokért, akik miatta haltak meg.
Egy család/egy gyerek országa (2020)
Sárga műanyag zsákok mindenütt
Az Egy család/egy gyerek országában számos megrendítő, egészen hihetetlenül kegyetlen történetet hallunk, de a film akkor válik már-már feldolgozhatatlanná, amikor a történetekhez képek is társulnak. Az alkotók sikeresen kutattak fel egy fotóst, aki a kilencvenes évek Kínájában szeméttelepeket fotózott. A férfi elmondja, hogy az első meglepetés akkor érte, amikor az egyik szeméttelepen megpillantott egy sárga, műanyag zsákot, rajta az Egészségügyi hulladék felirattal. Megnézte, és legnagyobb döbbenetére egy sok hónapos, már kifejlett, halott magzatot talált benne. De a döbbenete csak azután lett igazán nagy, amikor rájött, hogy egészen mindennapos dolog volt a halott, akár teljesen kifejlett magzatokat műanyag zsákokban egyszerűen kidobni a szemétbe. És igen, a gyengébb idegzetűek valószínűleg itt fogják feladni a filmet, mert a fotós képeiből jó néhányat megmutatnak nekünk. A legmegdöbbentőbb azonban még csak nem is ez, hanem az, hogy a fényképész egy hatalmas befőttesüvegben konzerválta az egyik magzatot, akit feltűnően jó állapotban talált, és aki szinte mosolygott, amiről neki az jutott az eszébe, hogy biztosan arra gondolt, hogy még holtan is jobb, mint egy olyan országban élni, ami így bánik a gyerekeivel.
Egy család/egy gyerek országa (2020)
Egy nép, ami önmaga ellen fordult
Nanfu Wang és Jialin Zhang filmje alaposan körbejárja a témát, és az alkotókat láthatóan nagyon feldühíti, hogy mindenki, aki valami borzalmas tettet követett el, utólag csak annyit mond, hogy nem tehetett mást, hiszen ez volt akkoriban a törvény, és ez megkötötte a kezét. Láttunk már háborús filmeket, filmeket népirtásokról, de az Egy család/egy gyerek országa valami egészen más kategóriájú borzalom. Azt már tudtuk, hogy az emberek azokkal, akiket tőlük eltérőnek, másnak gondolnak, egészen borzalmas dolgokat tudnak csinálni, de ebből a filmből az is kiderül, hogy az emberség félresöprésével és a totális propagandával még az is megtörténhet, hogy egy nép önmaga ellen forduljon, és a saját honfitársait, szomszédait, rokonait és családját kannibalizálja pusztán azért, mert az állam úgy gondolja, most épp ez az érdeke. A film ráadásul erősen személyes is: a hat éve Amerikában élő Nanfu Wang a saját családjában történt tragédiákat használja kiindulópontként ahhoz, hogy egy egész ország bajairól és embertelen törvényeiről meséljen.
Az utolsó fél óra már kicsit emészthetőbb: itt azt mutatja be, hogy miután a kilencvenes évek elején Kína lehetővé tette az árva gyerekek örökbe adását külföldiek számára, egy korrupt rendőrökből, árvaházi dolgozókból és gyerekcsempészekből álló hálózat jött létre arra, hogy a kidobott csecsemőket összeszedve jó pénzért eladják őket nyugati országok gyermekre vágyó állampolgárainak, akik nem tudták, hogy sok esetben nem is árvát fogadtak örökbe, hanem olyan gyereket, akiket erőszakkal vettek el a szüleiktől.
Nanfu Wang és Jialing Zhang a film New York-i bemutatóján, a 2019-es Tribeca Filmfesztiválon (Fotó: Steven Ferdman / Getty Images for Tribeca Film Festival)
Huszonéves vénlányok
A BIDF másik dokumentumfilmje, a Huszonéves vénlányok is szorosan kapcsolódik a kínai egyketörvényhez. Mivel a legtöbb kínai család fiúgyermekre vágyott, és számtalan illegális abortusz történt azért, hogy a vágyuk beteljesülhessen (a kínai állam szándékosan nem támogatta, hogy a gyerekek neme szülés előtt kiderülhessen), ma a nemek aránya nem túl kiegyensúlyozott az országban: nagyjából harmincmillióval több a férfi, mint a nő. Mivel az állami propaganda a minél korábbi házasodást és családalapítást preferálja, a legtöbb nő nagyon korán férjhez megy, és akik a húszas éveik végére még nem férjezettek, azokat a köznyelvben maradék nőknek, vagy magyarra fordítva vénlányoknak nevezik.
A dokumentumfilm három ilyen „maradék nő” sorsát és párkeresési nehézségeit követi végig, közülük a legidősebb egy 34 éves jogász, míg a legfiatalabb egy 28 éves rádiós műsorvezető. Bár ez a produkció már korántsem olyan sokkoló, mint az előző, magyar szemmel mégis elképesztően izgalmas világot mutat be, ahol a házasság csak nagyon ritkán történik szerelemből, sokkal inkább egy lehetőleg kölcsönösen előnyös üzlet, ami két család között köttetik meg.
Házasítási piac
A dolog üzletjellegét jól mutatja, hogy Pekingben (ahol a film nagy része játszódik) léteznek például olyan forgalmas piacok, ahol a szülők kiállnak, és mindenféle adatok, fotók segítségével egyfajta portékaként árulják a gyereküket az érdeklődőknek, akik lehetnek házasodni vágyó fiatalok, vagy az ő szüleik, akik itt próbálnak meg alkalmas partnert felhajtani a gyereküknek. Bár Kína is erősen modernizálódik, ezek a már-már középkori szokások máig nagyon erősen meghatározzák az emberek életét.
Az egyik lány például elmeséli, hogy bár jó pekingi értelmiségi családból származik, ma már sokkal kevesebbet ér a házasítási piacon, és csak rosszabb családok fiai közül válogathat, mert az édesapja fiatalon beteg lett, és a család félretett pénzének nagy része elment a gyógykezeléseire, majd meghalt. Az alap ugyanis a következő: a másik fél családjának legalább ugyanolyan anyagi szinten kell állnia, és ugyanolyan társadalmi ranggal kell bírnia, mint a sajátunknak, mert ha ez nem áll fenn, a szégyenteljesnek tartott előnytelen házasság miatt lejjebb csúszhatunk a ranglétrán. A filmből tudtam meg, hogy tősgyökeres pekingi családba születni például egész más státuszt jelent, mint olyan famíliába, amely csak az elmúlt évtizedekben költözött oda, a született pekingiek ugyanis velük nem szívesen házasodnak, inkább a magukfajtákat keresik.
Zaklatások sorát kell elviselniük
A film egyik legmegdöbbentőbb tanulsága, hogy a társadalom milyen nyomást képes helyezni azokra a nőkre, akik a párt akarata ellenére mégsem hajlandók korán házasodni. A zaklatásuk olyan szinten megengedett és támogatott, hogy konkrétan az állam fizet gúnyrajzokat és festményeket, melyek őket sértegetik, és teljesen bevett dolognak számít, hogy minden jöttment beszólhat arra, hogy miért vannak egyedül, sőt amikor hazalátogatnak, még a családtagjaik sem kímélik, és egyfolytában azzal nyúzzák őket, hogy ne hozzanak rájuk szégyent, szerezzenek már maguknak egy valamirevaló férjet. Szinte kötelező program, hogy részt vegyenek államilag szervezett, tömeges vakrandikon, és már-már egy mellékállással felérő időt kell szánniuk a párkeresésre, ami már csak azért sem egyszerű, mert 34 évesen Kínában már az itt bemutatott ügyvédnő sem számít a legkapósabbnak, és a választáskor azt is figyelembe kell vennie, hogy a férfi ne származzon az övénél rosszabb sorsú családból. Egészen kegyetlen, amikor egy párkereső irodához fordulva az alkalmazott valósággal megszégyeníti azért, mert már 34 éves, és még így is igényeket mer támasztani a férfiakkal szemben, nem hajlandó bárkit elfogadni, akinek ő megtetszik.
Huszonéves vénlányok (2020)
Az Egy család/egy gyerek országa és a Huszonéves vénlányok megtekintése felér egy kultúrsokkal. Európából nézve döbbenetes látni, hogyan működik egy olyan társadalom, ahol az individualizmus ennyire háttérbe szorult az állam és a társadalom szolgálata mögött, és ahol az állam és a párt az élet minden részletkérdésébe megpróbál aktívan beleszólni.
A Budapest International Documentary Festival (BIDF) filmjeit január 27-től február 2-ig lehet megtekinteni a Cinema City Arénában.
