A szülésnél le kell venni a bugyit?
Így. Szó szerint így hangzott el a kérdés a várandóstól. Kezdő védőnő voltam, de ha nem vagyok az, akkor is megkapaszkodtam volna a székemben…
Igen, azóta is tapasztalom, hogy milyen nehéz az információk tengerében fuldokolva vagy éppen azoktól megfosztva lavírozni a babás hétköznapokban nektek, anyáknak és nekünk, védőnőknek egyaránt. Íme, néhány epizód.
Holdkomp, cigifüst, nyers tojás – amitől frászt kapok
„Köszönjük, nem veszünk semmit!”, „Ne dobja be a reklámújságot a postaládába, nem kérjük!”, hangzik el, amikor megpróbálok bejutni egy társasházba, ahol a gondozott családnak mondjuk éppen rossz a kaputelefonja. De néztek már kábeltévé-szerelőnek, és igyekeztek nekem már garázst is eladni, amíg nagy sokára sikerült megmagyaráznom, hogy nem a vevőjelölt, hanem a védőnő vagyok. Erre elkérték a személyimet… Ezután engedtek fel a lépcsőházba, ahol aztán…
Miért, vízből lesz az anyatej?!
– csodálkozik el a szoptató kismama, amikor javaslom, fogyasszon minél több folyadékot. Egy másik pedig arra kér, nézzem már meg, mi a baj melltartójával, mert néha úgy érzi, a gyereket nem tudja benne szoptatni, „pedig szoptatósnak való, direkt olyat vettem”. Mondom, akkor lássuk! Hát, meg is látom, hogy a melltartón keresztül próbálja szoptatni az egyre kétségbeesettebben tátogó babát… Előfordul, az édesanya azt nem érti, miért baj az, ha újszülöttjének meggybefőttet ad, hiszen: „előtte leszedtem a tetején úszó szalicilt”. De akkor sem vagyok nyugodt, miután kiderül, hogy egy családban nyers tojást adnak a pár hónapos csecsemőnek, hogy „megtudjuk, allergiás-e rá”.
Képünk illusztráció – fotó: getty images
Igen, a táplálás, vagyis annak a kérdése, hogy mit mikortól adhatunk a babának, ingoványos talaj (mondjuk, ennyire azért nem). De az is előfordulhat, hogy amit korábban javasoltam, vagy éppen kerülendőnek tanácsoltam, azzal kapcsolatban évekkel később ugyanannak az anyukának a kisebbik gyerek születésekor már mást mondok. Ilyen gyorsan változó ajánlás például a glutén, azaz a fehér liszt bevezetése. Arról mondtunk már mindent, az „egyéves kor előtt ne” javaslattól a most érvényesig: „4 és 6 hónapos kor között”. Miközben a gluténérzékenység genetikailag meghatározott állapot… És így maradjak én kompetens védőnő a szülők szemében…
Miközben a családi hagyományok, népi praktikák, hiedelmek éppen a baba és mama táplálkozása körül virágoznak a leginkább. Van itt minden. A „frissen szültnek csak rántott levest”, de abból aztán literszámra, hogy legyen anyateje (míg mi lisztmentes, rostokban, ásványi anyagokban is gazdag fogásokat javaslunk ilyenkor). Citromlevet hamar a pár hetes babának, ha csuklik, mert attól azonnal elmúlik (míg mi semmilyen citrusfélét nem javaslunk hét hónapos kor előtt).
Azért a „kedvenc” a csócsa. Nem tudod, hogy mi az, ugye? Én se tudtam, erről nem tanítottak a főiskolán. Az anyuka a még fogatlan csecsemőjének előbb maga rágja meg az ételt, majd ezt, miután nyálával alaposan elkeverte, azaz a csócsát adja neki oda, de abban aztán válogatás nélkül mindent, mintha csak az lenne a baj a vasárnapi rántott hússal, hogy a baba nem tudja megrágni… Megtudom, ez a fajta táplálás a családban anyai ágon nemzedékről nemzedékre száll. Amúgy az esetpéldában szereplő anya megértette, miért tartózkodjon ettől, de mindketten gyanítjuk, a nagymama olykor, titokban még adóz e hagyománynak… Igen, a generációkon átívelő anyai tudás kincset ér, de azért vannak vadhajtásai is.
Ha fáj a torka, adok neki egy szem S….. gyógyszert, anyám is ezt csinálta.
Hát, ekkor is meg kell őriznem a diplomáciai érzékemet, hogy ne sértsek meg rögtön két édesanyát, miközben figyelmeztetnem kell, hogy ezzel nagy bajt csinálhat, hogy ez a gyógyszernek ellenálló kórokozók kinevelésének a legjobb útja. És akkor is igen tapintatos igyekszem lenni, amikor a lakásba lépve a járni tanuló kisded holdkompban evickél elém. Rögtön azt is megtudom, a nagyszülők ajándéka ez, akik a lehetőségeikhez képest óriási terhet vállaltak a megvásárlásával. Szóval csak tapintatosan arról, hogy ez nagyon káros, és hogy könyörgöm, ne…
Vagy… a gyerek fején bukósisak, nyakán nyakörv, annak vége az anya kezében. Így találkozunk az utcán. E sétáltató-arzenál szintén ajándék, ezúttal külföldön élő rokon figyelmessége. Valószínűleg az anyuka is sejthette, hogy valami nem oké, mert megkérdezte tőlem: „nem ciki?” Erről nem nyilatkozom, de azért beszélgetünk egy kicsit arról, hogyan tudhatja biztonságban ezek nélkül is az éppen futkározni kezdő kisfiát…
Persze, van, amikor nem is akarom becsomagolni a véleményemet. A szobában, ahol a csecsemő kiságya is van, vágni lehet a füstöt. Mondom, azonnal szellőztessünk, és kérem, ebben a helyiségben kerüljék a dohányzást. „Ez nem cigifüst, a kályha rosszalkodik megint” – hangzik a válasz. A központi fűtéses panellakásban.
Összeesküvés-elméletek a babaszobában
„Na, ugye, nem kapta el a kanyarót…” – hangzik el a győzelmi csatakiáltás, miután a gyerek a kötelező védőoltást jóval később az előírt életkornál, de végre megkapja. Igen, nem kapta el, mert a többi gyerek a bölcsődében, a játszótéren, a társasházban, a tágabb családban be van oltva, zárom le csendesen a hosszú-hosszú fogócska-bújócskát, mire az oltást sikerült megszervezni. De előtte számtalanszor állok a csukott bejárati ajtó előtt, hagyok értesítőt, üzenek már minden csatornán, csak postagalambbal nem… kínos az egész, nagyon. A család előtt, amikor a szülő olyat bír mondani nekem, hogy „ő magának csak EGY gyerek, de nekünk A gyerek”. Kínos a főnököm előtt, aki egyre csak számon kéri rajtam, miért nem intézem már az oltást, miért nem jelentem már le… Az ő főnöke hasonlóképp.
Képünk illusztráció – fotó: getty images
Nem, a védőoltás nem okoz autizmust. Már annak is örülni tudok, ha sikerül egy érdeklődő édesanyát meggyőznöm erről. És megérti, hogy nem ok-okozati összefüggésről, hanem időbeni egybeesésről van szó: kétéves kor körül kezdenek az autizmus spektrum zavarra jellemző tünetek egyre szembetűnőbbek lenni, éppen akkor, amikor az egyik védőoltás is aktuális. Az összeesküvés-elméletek között régóta stabilan tartják előkelő helyüket a védőoltások köré fonódó tévhitek.
„Vak gyerekedet látta már orvos?” – Hidd el, tudom, neked se könnyű édesanyaként
„Nem állnak szóba velem, amióta megtudták, mi járunk az oltásokra”, mondta sírva egy édesanya, hogyan veszítette el két gyermekkori barátnőjét-anyatársát. S ha nem is ily szélsőséges formában, de igen sok szomorú példája van annak, hogy milyen nagy a nyomás a szülőkön. Hallom eleget, hogyan próbálnak talpon maradni, megfelelni…
„Már akkor remeg a gyomrom, amikor öltöztetem a gyereket, hogy lemenjünk a játszótérre. Mert ott aztán megtudom, hogy kellett volna sapkát adnom rá, hiszen a fúj a szél, vagy nem kellett volna sapkát adnom rá, hiszen így bemelegszik, és megfázik.” És ezek még a legártatlanabb kommentek.
„És orvosnál jártak már?” – látva, hogy vak a kislány, kérdezte egy nagymama szintén a játszótéren az anyukát. Vajon milyen választ várt erre a kérdésre…
„Ez nem árt a baba a gerincének?” – a hordozókendőben alvó csecsemőre mutatva kérdezte ezt egy szintén aggódó ismeretlen. Az anyuka szerencsére már visszanyerte a humorérzékét, amikor nekem mesélte: „de árt, és kit érdekel?! Talán ezt kellett volna felelnem, és akkor megnyugszik…”
Hungarikum vagyok, nem besúgó
„Még nem csináltam rendet, át se öltöztem” – hányszor fogadnak így… És én meg hányszor ismételtem már el, hogy nem azért jöttem, hogy ellenőrizzem, el van-e mosogatva, és mekkora a hajfestés lenövése. És egyáltalán, nem ellenőrizni jöttem, nem vagyok hatóság, nem bírságolok, nem készítek vádiratot. De sok a tévhit erről. „És hol volt a védőnő?” – szegezik nekem a kérdést rendre látogatáskor csak úgy mellékesen például, amikor egy családi tragédiáról szóló hírrel van tele a sajtó. Én meg próbálok védekezni azzal, hogy ugyan a konkrét ügyet nem ismerem, de a védőnő általában abba a lakásba megy be, ahova beengedik, és hogy a védőnői szolgáltatás visszautasítható volt egészen három évvel ezelőttig, ehhez joga volt a szülőknek, nem örültünk, de el kellett fogadnunk. Valóban van jelentési kötelezettségünk a gyámhatóság, a családsegítő központ felé, de ez nagyon érzékeny terület, mert mondjuk, ha csak éppen egy életkorhoz kötött úgynevezett státuszvizsgálaton való megjelenéssel késnek két hónapot, nekem már jelentenem kellene… csakhogy nekem ezekhez a családokhoz továbbra is járnom kell, mondanom sem szükséges, hogy milyen bizalommal fogadnának ezek után.
„Majd a tornatanár elkísér” – biztattak még főiskoláskoromban maratoni hosszúságú gyakorlatom során, amikor a helyi iskolai tantestület által „problémásnak” ítélt családhoz egyedül én jelentkeztem, hogy megcsinálom a környezettanulmányt. Hát, ennyit arról, hogyan készítettek fel minket szenzitív helyzetek kezelésére… Ja, amúgy a tornatanárt valahogy sikerült leráznom…
De azt mondom, akárhogyan is, megéri védőnőnek lenni. Ráadásul hungarikumok vagyunk!”
(2015 óta a nemzetközileg is egyedülálló, akkor száz esztendős Magyar Védőnői Szolgálat a Hungarikum Bizottság döntése alapján nemzeti büszkeségeink közé tartozik – a szerk.)
