Evie Palmer hét gyermek anyja, aki rájött, hogy nem hagyja igazán apaként működni a férjét. Inkább csak úgy tekintett rá, mintha az ő harmadik keze lenne, folyton irányítani akarta, mit és hogyan csináljon a gyerekek körül, és rendkívül idegesítette, ha az apa saját szabályai szerint nevelte a gyerekeket.
„Minden alkalommal, amikor otthon maradt a férjem egyedül a hét gyerekünkkel, ugyanazokat az utasításokat hajtogattam neki. Olyan evidens dolgokat, mint hogy ne hagyja felmászni a lépcsőn a legkisebb lányunkat, és úgy általában, figyeljen oda, hogy biztonságban legyenek. Annyira elharapózott nálam ez az irányításmánia, hogy a férjem egy idő után már csak annyit válaszolt:
Evie, képes vagyok rá, én vagyok az apjuk.
De nem tudom abbahagyni, hogy ezekkel az utasításokkal nyomasszam. Nem azért, mert nem bízom benne vagy mert azt gondolnám, hogy nem figyel oda a gyerekekre. Csak azért mondom el mindig az unalomig ismert szabályokat, mert az agyam folyamatosan akörül jár, hogy biztonságban legyenek a gyerekeim.
Az apa is képes életben tartani a gyerekét (Kép: Pixabay)
Az életcélom, hogy életben tartsam őket. Főleg az egyéves lányomat, aki még bőven az önveszélyes korban van, és folyamatosan vissza kell tartani, hogy ne szaladjon ki az úttestre, ne másszon fel a lépcsőn, ne tegyen a szájába mindenféle tárgyakat, és ne igyon a vécéből. A férjem sokkal lazább szülő, mint én. Nem azt jelenti a lazasága, hogy lusta vagy hogy rossz apa. Csak annyit jelent, hogy nyugodtabb és kevésbé szorong a gyerekek miatt.
Más személyiségünk van, ami miatt a legtöbb esetben remekül kiegészítjük egymást.
Amikor én levegőt is alig kapok a félelemtől, mert a sürgősségire kell szaladni valamelyik gyerekünkkel, akkor a férjem a bástya, aki megőrzi a hidegvérét. Vagy amikor véletlenül a parkban felejtettük a nyolcéves lányunkat, és hazáig gyalogolt, a férjem tartotta bennem a lelket (igen, az ilyen esetek a legjobbakkal is előfordulnak). Sőt, akkor sem esett kétségbe az apjuk, amikor a fiam betörte a fejét, és hat öltéssel varrták össze. Nyugodtan, higgadtan kezeli azokat a helyzeteket, melyektől én már teljes pánikban visítok.
Ráébredtem, hogy meg kell engednem a férjemnek, hogy tényleg apa legyen, és ne akarjam ráerőltetni a saját szorongásom szülte szabályokat. Ezért, ha elmegyek otthonról, és az apjuk vigyáz a gyerekekre, emlékeztetnem kell magam, hogy a férjem remek apa és abszolút képes arra, hogy ugyanúgy életben tartsa a gyerekeinket, mint én. Még akkor is, ha más módszerekkel vigyáz rájuk.”
