Van remény: „A leghisztisebb totyogómból lett a legnyugodtabb kamaszom”

Amikor dackorszakban van a gyermek, akkor nehéz elhinni róla két hiszti között, hogy ennek vége lesz egyszer. Egy anya bátorító szándékkal leírta a saját tapasztalatait a kérdésben.

K.G.

2023. Június 28.

Diana Park három gyermek édesanyja, akinek a legkisebb fia minden szülő rémálma volt kisgyerek korában. Az anya már úgy érezte, hogy örökre a gyereke hisztije fogja meghatározni a család életét, ám egyszer csak változni kezdett a helyzet.

A hisztik már a kisfiú kétéves korában elkezdődtek, amikor még a nagyobbik gyerek óvodás volt, és a kicsivel együtt ment érte minden délután az anya: „Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy minden egyes nap, miközben a folyosón vártam a többi szülővel és testvérrel együtt, a kétéves fiamnak óriási idegösszeomlása volt.

Sikoltozott, sírt, megpróbált megütni, ha át akartam ölelni. Ha letettem a földre, hempergett, rugdosott, és zavart mindenkit, aki csendben várakozott.

A szülők tanúi voltak annak, hogy a gyermekem naponta elmondta, hogy gyűlöl engem, és minden délután elvesztette a fejét. Szörnyű és megalázó volt.”

Az anya hozzáteszi, hogy nemcsak az óvodában várakozás közben volt jellemző a kisfiára ez a viselkedés, hanem minden alkalommal, amikor a boltba, könyvtárba vagy játszótérre mentek, a gyereknél eljött egy pont, amikor felrobbant. Még akkor is, ha olyan programon voltak épp, amire a gyerek akart menni. A családi összejövetelek is általában körülötte forogtak, mert nem értették a családtagok, mi baja a kisfiúnak, hogy mindig hisztizik, amikor a másik két, nagyobbik gyerek nyugodt természetű és olyan jól neveltek.

Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)

„Eljutottunk arra a pontra, hogy alig mentünk valahová, mert a fiam viselkedése minden helyzetből kiölte a szórakozást. Sírt, amikor elmentünk enni.

Nem szerette a tömeget, így a gyerekprogramok és vásárok mindig szörnyű véget értek. Utált túl sokáig távol lenni otthonról, és ha megéhezett, és nem volt nálam harapnivaló, jött az összeomlás.

Körülbelül négyéves korában rájöttem, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy ha túlterhelik vagy túl sok inger éri, akkor leold az agya és azért ordít. Nem érdekelte, hogy hol van. Vége volt, és ezt tudatta velünk. Hangosan.”

De mielőtt teljesen kétségbeesne mindenki, az anya rátér a sztori jó részére is, ugyanis a fiú ma már majdnem 17 éves, és nyugodtabb és higgadtabb, mint a két idősebb testvére. Kiszámíthatóan viselkedik, szeret egyedül lenni, céltudatos és jó érzéke van ahhoz, hogy mi a fontos az életben. Könnyen felismeri azokat a kiváltó okokat, amelyek felidegesíthetik, és ennek megfelelően alkalmazkodik.

„Ez nem azért történt, mert bármit is tettem. Őszintén azt hiszem, rájött, hogy ő egy mélyen érző ember, aki értékeli a magányt. Amikor kisebb volt, és fenyegetve érezte magát, nem voltak szavai, hogy elmondja nekem. Most, hogy idősebb, már ő dönti el, hogy kivel tölti az idejét, és hogy el akar-e menni valahova vagy sem. Úgy is mondhatnám, hogy az lehet, aki mindig is akart lenni.”

A dühkitöréses gyerekekből egyáltalán nem biztos, hogy nehéz kamaszok lesznek, és az is megszokott jelenség, hogy mire iskolába kerülnek a legvadabb dackorszakos gyerekek, addigra már lehet velük értelmesen tárgyalni. És ha odafigyelünk rájuk és segítünk nekik ahelyett, hogy büntetnénk őket a hisztik miatt, az megváltoztathatja az egész család életét.