A nők egy részében már jóval azelőtt megfogalmazódik, hogy milyen szülő akar lenni, hogy egyáltalán teherbe esett volna: türelmes, odaadó, gondoskodó, következetes, vagy mind egyszerre? A magunkkal szembeni elvárásoknak se szeri, se száma, pláne ebben a mai modern világban, ahol mindannyian kismillió szerepben igyekszünk helyt állni minden nap, melyek közül az egyik legnehezebb és legtöbb kihívással járó szerep az anyaság.
Szülőnek lenni sosem volt könnyű, ám az elmúlt időszakban talán még az eddigieknél is nagyobb a nyomás az édesanyákon, édesapákon. Miközben igyekeznek mindent megadni a gyermekeiknek – ami lássuk be, rengeteg érzelmi, mentális, anyagi, illetve fizikai erőforrást jelent -, rajtuk a kényszer, hogy emellett a munkájukból, a párkapcsolatukból és ha lehet még a háztartásukból is hozzák ki a legtöbbet. Lehetőleg tökéletesen.
Hogy miért mondom azt, hogy tökéletesen? Hála a közösségi médiának, a szó mostanra átitta a társadalmunkat. Merthogy a különféle platformok tökéletes családokat, szülésélményeket, háztartásokat tolnak az arcunkba, csoda-e, hogy – tudat alatt, vagy tudatosan – ennek igyekszünk megfelelni? A helyzeten az sem segít, hogy a legtöbb országban a szülőknek nyújtott támogatás meglehetősen alacsony. Angliában például a kétkeresős családokban egy átlagos nő teljes munkaidős jövedelmének több, mint 50%-át a gyermekgondozásra fordítják.
Egy édesanya a karjaiban tartja kisbabáját (Fotó: Pexels)
Anyai ambivalencia: Sokan tapasztalják, mégis tabutémának számít
Az anyai ambivalencia sok esetben összetéveszthető a szülés utáni depresszióval, illetve szorongással, ám a valóságban ahhoz semmi köze. Az anyai ambivalenciát legegyszerűbben az anyasággal kapcsolatos összetett és gyakran ellentétes érzésekkel lehetne leírni.
Persze ez nem azt jelenti, hogy az ambivalens édesanyák kevésbé szeretnék a gyermekeiket, sőt. Sokak számára a gyerekük iránt érzett túlzott stressz, aggodalom és félelem áll annak a hátterében, hogy hatalmas kihívásként élik meg az anyaságot.
Tény, hogy az anyaság az is: kihívás. Az ambivalens szülők azonban gyakran érezhetnek haragot, gyászt, bűntudatot, szorongást, adott esetben pedig még gyűlöletet is. Persze, a baba születését követő időszakban egyáltalán nem meglepő az érzelmek kavalkádja: a kimerültség, az új feladatok, a hatalmas felelősség külön-külön is embertpróbáló, pláne, ha mindeközben még meg kell küzdenünk egy teljes identitásváltozással is, amit valaki könnyebben, valaki pedig nehezebben visel.
És, mintha ez nem lenne elég, gyakran irreális normákkal találkozhatunk arra vonatkozóan, hogy milyen is “jó” anyának lenni, amit a közösségi média által ránk zúduló információs massza sem könnyít meg. Sok édesanya számol be arról, hogy a gyermeknevelés rendkívül nehéz, ám arról már kevesebben mernek beszélni, hogy nem feltétlen élvezik ezt a szerepet.
Libby Ward a BBC-nek beszélt arról, hogy második gyermeke, egy kisfiú születése után teljesen összeomlott. “Képtelen voltam megfelelni a saját magammal szemben támasztott elvárásoknak” – vallotta be, majd hozzátette, hatalmas düh tombolt benne, és gyakran neheztelt a párjára – sőt, olykor a gyerekeire is – amit aztán rendre a szégyen váltott fel. „Kétgyermekes anyukaként nagyjából öt hónap után tudtam újra ránézni magamra a tükörben, de fel sem ismertem magam. Azt mondogattam: ez nem én vagyok. Ez nem az, aki vagyok. Nem az, aki lenni szeretnék. Nem az, akire számítottam” – mesélte a lapnak.
A legtöbben mélyen próbálják elfojtani magukban ezt az érzést, hiszen gyakran szégyent, illetve bűntudatot éreznek, amiért nem elégedettek az anyasággal. Az érzést csak fokozhatja, ha a közösségi média, illetve a különböző családi beszélgetések egy olyan képet festenek le erről a szerepkörről, ami nem feltétlen egyezik a valósággal. A pszichológusok szerint azonban ez az érzés valójában teljesen normális.
Sophie Brock, a Sydneyben dolgozó szociológus szerint az anyai ambivalencia valójában az elfogadásról szól:
Anyaként annyi paradoxonban élünk, az ambivalencia pedig kimondja: semmi gond azzal, ha mindkettőt érzem
– mondta a portálnak.
Az anyaság és az identitásváltozás
A 35 éves Alecia Carey arról számolt be, hogy számára az anyasággal járó kettős érzelmek már a terhessége alatt megjelentek. „Amikor terhes lettem, úgy éreztem, hogy emberből nővé degradálódtam. Az emberek, akikkel együtt dolgoztam, csak arról beszéltek velem, hogy terhes vagyok. Ez volt az egyetlen dolog velem kapcsolatban. Ez lett az egész személyiségem. Utáltam, pedig a terhességgel amúgy nem lett volna bajom” – árulta el.
Alecia beszélt arról is, hogy neki különösen nehéz volt beleilleszkedni az új szerepébe, főleg mivel a szülés előtt élete nagy részét a karrierje és a baráti kapcsolatai tették ki. Úgy véli, a korábbi generációknak valamivel könnyebb dolga volt, elsősorban azért, mert egész fiatalon vágtak bele a családalapításba, így nem kellett “feladniuk” egy komplett életet.
És Alecia az érzéseivel nincs egyedül. A BBC-nek nyilatkozó kétgyermekes édesanya úgy foglalta össze ambivalens érzéseit:
Az anyaság volt minden, amit valaha is akartam az életemben. Nagyon nehéz beismerni, hogy valójában nem annyira élvezem, mint gondoltam
Miközben ezek a gondolatok teljesen helyénvalók, és a legtöbb szülő fejében megfogalmazódnak, sokan mégis bűntudatot éreznek miatta. Félnek attól, vajon mit gondol majd róluk a külvilág, ha véletlenül kitudódik a dolog. Pontosan ezért, kevesen mernek őszintén beszélni a kettős érzéseikről, pedig ha megtennék, nemcsak a következő generációknak, de maguknak is segítenének: azzal ugyanis, ha beszélnek róla könnyebben feldolgozzák és elfogadják az új helyzetet.
„Rájöttem, hogy azok az anyukák, akikre próbáltam hasonlítani és akikre felnéztem, soha nem beszéltek a nehézségeikről. Nem beszéltek az alváshiányról. Nem beszéltek a szégyenről. Nem beszéltek arról, hogyan kiabáltak a gyerekeikkel. Nem beszéltek arról, amivel naponta szembe kellett néznem, és teljesen egyedül és elszigeteltnek éreztem magam. Csak amikor végre elkezdtem megosztani őket, akkor döbbentem rá, hogy ezek valójában közös élmények” – tette hozzá Libby.
