„Mielőtt örökbe fogadtuk a csecsemő gyermekünket, majdnem három évtizeden át mindent megtettem, hogy ne gondoljak a testemre – írja Olivia Dade kétgyermekes anya. – Ezeket az évtizedeket úgy töltöttem, hogy a testemet általában az agyam porhüvelyének tekintettem, ami az egyetlen valóban fontos részemet hordozta. Ez furcsa módon még akkor is így volt, amikor olyan időszakokat éltem át, amelyeket ma már étkezési rendellenességként ismerek fel. Amit csináltam, az nem igazán a testemről szólt, és ahogyan csináltam, ahhoz az kellett, hogy aktívan elhatárolódjak a testemtől.”
Az anya egész életében küzdött a kilókkal, de a fogyókúrázás sem igazán arról szólt számára, hogy vékonyabb legyen, hanem inkább az irányításról és a teljesítmény érzéséről. Az extrém kúrák sem álltak távol tőle, amikor teljesen figyelmen kívül hagyta a teste jelzéseit, nem törődött azzal, hogy a haja folyton hullott, csak a fogyás érdekelte, aztán, amikor már nem bírta tovább a lemondásokkal járó fogyókúrákat, akkor visszahízta az összes leadott súlyt, és még sokkal többet.
„Aztán jött a gyermekünk. Aztán jött a fürdés – emlékszik vissza az anya. – Miután túl nagy lettek a babafürdetőhöz, az esti rituálét átköltöztettem a nagyméretű kádba, és bemásztam mellé. Énekeltem – hamisan -, játszottunk a kacsákkal, műanyag sellőkkel és a csempematricákkal. Testemet erőddé formáltam a gyermekem körül, megvédve őt az elcsúszástól. Idővel egyre kíváncsibbá vált. Látta a testemet a fürdőben, és rámutatott a karomon lévő anyajegyekre, a jobb vádlimon kitüremkedő kék visszérre, az alsó combomon az apró, piros angiómára.”
Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)
Dade úgy fogalmaz, hogy szakított a testével évtizedekkel azelőtt, amiben valószínűleg az is vastagon benne volt, ahogy az anyja viszonyult egész gyerekkorában a saját molettségéhez. Az hallgatta kislányként, ahogy az anyja becsméreli magát és ezeket a kritikákat gyorsan magáévá tette.
Úgy hatéves koromtól kezdve kövérnek számítottam, miért ne vonatkoznának rám is ezek a gyűlölködő szavak? Jobb, ha egyáltalán nem gondolok a testemre.
Az anya akkor ébredt rá a helyzet súlyosságára, amikor gyereke lett, és elhatározta, hogy nem fogja ezt tenni vele. Nem kívánta neki azt a sorsot, hogy elveszítsék a kapcsolatot a testükkel olyan szinten, mint ő tette. „Amikor a gyerekem lenézett a hasára, a lábára és a karjára, vagy tetőtől talpig megvizsgálta magát a tükörben, nem akartam, hogy hibákat lásson, hanem csak… egy testet. Sem jót, sem rosszat. Fontos, de nem az értékét vagy annak hiányát tükrözi.
Sőt, ez még örömforrás is lehet számára. Nem azért, mert vékony vagy mások által szépnek tartott, hanem mert egyedi és az övé.
A fürdőkádas jelenettel kezdődött, amikor tudatosan odafigyelt, hogy szeretettel válaszoljon a gyerek kérdéseire a testével kapcsolatban, abban a reményben a szeretet megkönnyíti majd számukra, hogy egy nap a saját testüket is szeressék. A gyerek így soha nem volt fültanúja annak, hogy az anya kritizálta volna a külsejét, és úgy tűnik, hogy jól is érzi magát a bőrében.
„Az ő kedvéért voltam kedves a testemmel kapcsolatban, nem az enyémért – írja az anya. – De ha elég időt töltesz azzal, hogy a saját testedet nézegeted, és a sajátosságairól mint szórakoztató tulajdonságokról beszélsz, nem pedig mint hibákról – valahogy mégiscsak rögzül benned az új hozzáállás.
Az anyaság segített, hogy megszeressem a kövér testem.
Amikor a gyermek négyéves lett, Dade elkezdett kortárs romantikus történeteket írni. A sztorikban mindig kövér nők szerepeltek, és kezdettől figyelt arra az anya, hogy kihangosítsa a saját testükkel kapcsolatos érzéseiket is. „Az a mód, ahogyan a testemet a gyermekem számára keretbe foglaltam, lett az a terv, amelyet végül az írásomban követtem. Soha nem próbáltam elrejteni vagy elhallgatni a szereplőim kövérségét, gödröcskés combjaikat, ezüstös striáikat és nagy hasukat. Ehelyett ugyanolyan kedvesen írtam le ezeket a tulajdonságokat, mint ahogyan a gyerekemnek leírtam magam. A kövér karaktereimet nem a testük ellenére vagy a testük miatt szeretik, hanem azért, mert ők azok, akik, beleértve a testüket is.”
