Egy kis élet elvesztése mindig óriási trauma egy leendő édesanya számára, különösen akkor, ha már eleve nagyon nehezen jött össze a várva várt baba. Ilyenkor nem csak fizikai fájdalmat tapasztalhatnak az érintett nők, a veszteség ugyanis hatással lehet a mentális, pszichés és érzelmi szinten is az életükre. Nehézséget okozhat az is, hogy az érintettek sok esetben ilyenkor magukba fordulhatnak és nem szívesen osztják meg gyötrődéseiket másokkal, egy darabig legalábbis semmiképp. Egy bátor nő, akit Helennek hívnak, azonban elmesélte saját történetét, erőt adva ezzel mindazoknak, akik hasonló helyzeten mennek keresztül.
Helen történetével erőt adna mindazoknak, akik hasonló traumát éltek át (Fotó: Getty Images)
Helen szívszorító története
„Most, hogy lassan napra pontosan két év telt el a vetélésem óta, úgy érzem, itt az ideje megosztanom a történetemet. Abban az időben ugyanis, amikor mindez megtörtént velem, az én egyik legnagyobb vigaszom is az volt, ha megtudtam, hogy más, általam ismert nő is járt már ugyanabban a cipőben, amiben én.
Ez volt az első terhességem, a fellegekben jártunk, amikor megtudtuk, hogy várandós vagyok. Ennek ellenére nem kürtöltük rögtön világgá a dolgot, a párommal csak a családunknak mondtuk el a nagy hírt, illetve az egyik közeli barátom pedig megsejtette.
A terhesség első heteiben minden rendben ment, akkor kezdtem csak el aggódni, amikor néhány napja viszont már nem volt hányingerem. Akiknek elmondtam a kételyeim, mind azzal nyugtattak, hogy aggodalomra semmi ok, biztos kisfiam lesz. Bennem azonban mindig két gondolat cikázott, amikor ezt meghallottam. Az egyik, hogy nekem biztosan lányom lesz, a másik pedig az, hogy lehet, hogy valami még sincs rendben.
Aztán az egyik este vérezni kezdtem. De csak egy kicsit. Illetve olyan fájdalmat éreztem, ami általában a menstruáció első napjaiban jelentkezik.
Emlékszem, felemelt lábakkal ültem az ágyban és fogtam a hasamat, miközben a bennem levő apró csodával beszélgettem. Kértem őt, hogy legyen rendben, ne hagyjon itt minket. Még fel is olvastam neki. És megígértem, hogyha velünk marad, akkor Violának fogom hívni egy film után, amit megnézni készültünk.
Másnap reggel felhívtam a szülészeti osztályt, akik azt mondták, hogy nyugodjak meg, már csak két nap van az időpontomig, akkor majd alaposan megvizsgálnak. Azt a napot zokogva töltöttem az ágyban. A szívem mélyén már valahol gyászoltam, mert éreztem, sőt, tudtam, hogy ennyi volt.
A vérzés erősebb lett és néhány vérrög is áthaladt rajtam, így újra felhívtam az osztályt, akik ezúttal már behívtak egy korai vizsgálatra. A férjem még ekkor is biztatott, hogy minden rendben lesz. Persze nem lett. A diagnózis szerint a magzatom növekedése 8 hetesen leállt, de minden más folytatódott, a petezsák is megfelelő méretű volt. Egy mondattal: elmaradt a vetélésem. A szervezetem még mindig azt hitte, hogy terhes. A szakemberek elmondták a lehetőségeimet, majd hazaküldtek, mivel úgy döntöttem, kivárok.
Mindezek után az volt a legrosszabb, hogy mindenkinek, akinek már elújságoltam a jó hírt, most el kellett mondanom, hogy mi történt, ez pedig még valóságosabbá tette az egészet. Úgy éreztem, cserbenhagytam őket is. Másnap, körülbelül pont aznap, amikor a 12 hetes vizsgálatom lett volna, elkezdtem „rendesen” elvetélni.
Bár nagyon fájt, és tudom, hogy furcsa ezt mondani, de mégis azt kell mondjam, rendben lezajlott a dolog. Csak a macskám volt mellettem, aki egész végig próbált olyan közel húzódni hozzám, amilyen közel csak tudott.
Az igazi lelki fájdalom és bánat a rá következő napokban, hetekben és hónapokban érkezett meg igazán. Olyan kérdések cikáztak a fejemben, hogy: mit ronthattam el, mit csináltam rosszul, miért pont velünk történik ez, és mi van, ha ez volt az egyetlen esélyünk?
Az egyetlen dolog, ami igazi segítséget tudott nyújtani ebben a nehéz időszakban, az a hasonló helyzetet átélt nőkkel való beszélgetés volt. A férjem is rendkívül szomorú volt, neki azonban nem volt igazán kikhez fordulnia.
A szervezetemnek végül jó 4 hónap kellett, mire rendesen felépült, de rá két hónapra ismét teherbe estem. Az elején még annyira féltem, hogy mindenki előtt titokban tartottam az örömhírt, a férjem azonban hamar lebuktatott. Furcsamód nem izgultunk, csak öleltük egymást és sírtunk.
Az első ultrahang napján a rettegés ólomsúlyát éreztem a vállamon. Amikor megláttam, hogy ugyanaz a szakember végzi a vizsgálatot, aki korábban a rossz hírt is közölte velem, szinte éreztem, hogy ennek itt és most megint vége lesz és már próbáltam felkészíteni magam a fájdalomra.
Lehunytam a szemem a vizsgálat közben, majd, amikor az orvos közölte, hogy a pici szívverése ép és erős, sírva fakadtam a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól. Sajnos a terhesség hátralevő részében sem tudtam nyugodt maradni, megszállottam figyeltem a pici rúgásait és nem készültem túl sokat a baba érkezésére sem. Tudtam, hogy még mindig elromolhat minden.
De szerencsénk volt és ma már van egy gyönyörű, egészséges kislányunk, aki megváltoztatta a véleményemet a vetélésemről. Ha az ugyanis nem történt volna meg, akkor ő most nem lenne itt velünk.”
Forrás: (1)
