Agyonkényeztetett Marci fiam már hétéves, de egy kezemen össze tudom számolni, hányszor volt hajlandó a saját szobájában és ágyában aludni. Tény: ezt elszúrtuk, de alaposan. Csecsemőkorában persze megvolt az indokunk rá, hogy köztünk aludjon. Nagyon nyomós indokaink voltak. Az enyém például az volt, hogy olyan aranyos, a feleségem meg a gyerek alvással töltött minden percét a bölcsőhalál nevű mumustól rettegve töltötte. Mára viszont kifogytunk az indokokból. A legkevésbé sem aranyos, ha alvás közben egy 33-as tappancs támaszt be sebészi pontossággal a torkomba vagy a vesémbe. De hát mit tudnánk tenni? Ígértünk már a gyereknek emeletes ágyat, kézzel készült japán rizspapír lámpát, amely egész éjjel diszkréten forog az izzó melegétől, de semmi nem hatotta meg. Szóval, az anyjával szép csendben beletörődtünk, és lélekben felkészültünk rá, hogy a srác nászéjszakáján majd diszkréten félrefordulva próbálunk szunyókálni…
A helyzetet továbbá az is súlyosbítja, hogy Marci még egyetlen éjszakát sem volt hajlandó máshol, nélkülünk tölteni. A nagymamák már kisebb-nagyobb összegeket is felajánlottak, csak hogy egy-egy éjszakára kölcsönadjuk az imádott unokájukat. Ám ő minden ilyen alkalommal olyan pillantással nézett ránk, mintha azt terveznénk, hogy egy kantoni gyárba akarnánk küldeni, hogy éhbérért kinderfigurákat festegessen napi tizenhat órán át.
Meg hát úgy egyáltalán… meglehetősen hadilábon állunk az önállósággal. Amilyen virtuóz magabiztossággal kezeli a számítógépet és szörföl a neten, olyan elesett szegénykém, ha például a zoknihúzásról, cipőkötésről vagy fenéktörlésről van szó. Még ha meg is próbálkozik ezekkel, valahogy olyan alantas tevékenységeknek tartja, hogy a legcsekélyebb motivációt sem érzi magában ahhoz, hogy a napi rutinjai sorába felvegye bármelyiket is…
Ilyen előzmények után el lehet képzelni, milyen arcot vágtunk, amikor Marci azzal állt elénk, hogy ő bizony nagyon szeretne elmenni a háromnapos csapaterősítő tréningre, amelyet a karatésok szerveznek. Előbb csak döbbenten álltunk, és döbbenetünk akkor sem lehetett volna nagyobb, ha azt mondja, hogy zsebpénz-kiegészítés reményében vesedonornak jelentkezett. Pár perc múlva viszont diszkrét kuncogásba kezdtünk, majd egymást biztattuk, hogy a másik világosítsa fel a gyereket, mégis miből áll egy ilyen táborozás.
| Olvasd el Tokaji Zsolt további írásait!
• Én, az apa » Kapcsolódó oldalak: |
Arra számítottunk, hogy Marci lelkileg összetörik, és visszavonulót fúj, mihelyt megtudja, hogy három nap, két éjjel magára lesz hagyva és utalva, a zoknijaival, a zuhanyozással meg a popsitörléssel. Ám nem ez történt. Marci ritkán látott gyorsasággal adta fel az elveit, épp csak szemrehányást nem tett, amiért minderre eleddig nem kényszerítettük rá. Felmérte, hogy nagyjából három hete van a szociális deficitjeinek pótlására, és becsületére legyen mondva, kitartóan tréningezett.
Nekünk azonban még mindig maradtak kételyeink. Édesanyja komoly konzultációkba kezdett a tábort szervező edzőnővel. A tábor körülményeinek minden részletről kifaggatta, és miután már az ágynemű pamut-műszál összetételének arányával is tisztában voltunk, gyakorlatilag megpróbálta elrettenteni őt a sráctól. Az edzőnő, ha már egy fél éve nem ismerné Marcit, azt gondolhatta volna, hogy egy súlyosan szellemi fogyatékos hét hónapos csecsemőről van szó. Ám szerencsére nem csupán pedagógiai érzékkel rendelkezik, hanem két hasonló korú sráccal is, így pontosan tisztában volt azzal, mi és mennyi az, ami a szülői aggódásnak tudható be… Nem kevés.
Az általunk rettegett és a srác által annyira várt nap végül elérkezett. Leszállítottuk őt a táborba, és érzékeny búcsút vettünk volna tőle, de a következő percben már nyoma sem volt neki. Nem maradt más hátra, mint hogy kettesben hosszasan morfondírozzunk azon, hogy akkor most mi lesz a zoknival, meg nem fogja-e meginni a tusfürdőt. Apropó, tusfürdő! Mi lesz, ha elcsúszik a zuhanyzóban? És ha már elcsúszik, egészen biztosan szétloccsan a koponyája! És mi lesz, ha nem veszik észre… és, és, és… Kellemes esténk volt.
Este nyolctól a feleségem körülbelül három és fél percenként kérdezgette tőlem, hogy vajon felhívhatja-e már a táborszervező edzőnőt, aki még ezt is felajánlotta nekünk, csak hogy végre lerázzon minket… Fél tízig rágtuk a körmünket, amikor úgy gondoltuk, hogy most már nem ciki telefonálni… „Marcival minden rendben van. A zuhanyozást megpróbálta elbliccelni, de végül sikerült. Most már alszik…” Ennyi? Sehol semmi orrtörés, maláriás roham, kényszerű végtag-amputáció vagy legalább egy kis allergia miatti hajhullás?
Meg kellett volna nyugodnunk. Jelzem, én már kezdtem is nyugodt lenni, amikor a feleségem megállapította, hogy nagyon lehűlt éjjelre. „Mi van, ha kitakarózik, és megfázik reggelre?” Megegyeztünk, hogy reggel ennek is utána kell járnunk. Az éjszakát viszont azzal töltöttük, hogy Marciról beszélgettünk. Hiányzott nagyon. Még a 33-as tappancsa is a vesémből. Őszintén bevallva még el is szontyolodtunk, amikor megállapítottuk, hogy a fiunk alighanem megérett arra, hogy hosszabb-rövidebb időre, akár már egy-egy éjszakára is elszakadjon tőlünk. „De ugye ez nem azt jelenti, hogy már nem szeret minket annyira, mint korábban?” – kérdezte a feleségem. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Alighanem ez a normális, bármilyen fájdalmas is.
A harmadik napon épségben kaptuk vissza az élményekkel teli fiunkat. Este még az egyesület honlapjára feltett tábori fotókat böngészte, és nosztalgiázva mesélte nekünk, ki kicsoda, mikor, hol mit csinált, amikor már azt tervezte, milyen klassz lesz másfél hónap múlva az erdei iskola, amikor vagy négy éjszakát nem fog idehaza aludni. Mi pedig azt terveztük, hogy vajon miért nem találták még fel a webkamerákkal telepakolt táborokat. Az olyan elfuserált szülők, mint mi, egy kisebb vagyont is hajlandóak lennének fizetni, hogy az első táborozó gyereküket napi huszonnégy órán át online szemmel tudják tartani.
