 |
| Myreille |
Észre sem vette, hogy fodrásznál voltam, pedig lelkesen és büszkén toppantam elé. Csak a halk dobpergés és a célzatos fénysugár hiányzott. Egyszerűen leragadt a pocakomnál, és azonnal a hasammal, illetve a hasamban növögető kölyökkel kezdett el beszélgetni. „Helló! Szia! De szeretlek!” Mocorgásra biztatta – „rúgj egy nagyot!” –, de a gyerek már most akaratos, nem produkálja magát kérésre. (Vajon kire ütött?) Végül ebbe az apja is belenyugodott, és tett-vett tovább. Rám se nézett. Jobban mondva: a mellemig még felemelte a tekintetét, elmosolyodott, mint egy jóllakott napközis, majd újra átadta magát valami fontos és halaszthatatlan elfoglaltságnak. Sértett primadonnaként legalább három másodpercig vártam, aztán elkövettem azt az idiótaságot, hogy sziklaszilárd és kisesküvel megerősített elhatározásom ellenére nem bírtam tovább, és rákérdeztem. „Tetszik az új frizurám?” Egy nő azonnal észrevette volna a változást, mert most nem olyan, mint amilyen általában, ráadásul a fodrász szépen beszárította, amire én képtelen vagyok. Öt perc hajszárítást gond nélkül kibírok, viszont a következő öt nálam felér fél óra várakozással a fogorvosnál.
Tornádó tombolt a lelkemben, amíg arra vártam, hogy az uram végre nyilatkozzon az új frizurámról. Rutinos férfiak ilyenkor az asszony hajkoronájára emelik tekintetüket, és hihető hangsúllyal kijelentik, hogy most sokkal jobb, mint korábban. Esetleg hozzáfűzik: „Csinos vagy!” Emberem viszont kamasz fiúkat megszégyenítő bátorsággal elhagyta a szobát, és a másik szobából annyit kiabált át, hogy „nagyon szuper lett!”.
Mivel nem vagyok veszekedős fajta, magamban pufogtam. Eddig igazán jól megvoltam a terhességgel, nem zavart a pocakom, sőt szerettem, minden este nézegettem kicsit a tükörben, de most kétségbe estem. Hiába változom, és hiába változtat meg a terhesség, a bennem élő vadóc nőci, akinek szüksége van a pasik elismerő pillantásaira, nem halt meg, sőt ugyanakkora figyelemre áhítozik, mint az új szereplő, az anya.
Haragtartó sem vagyok, ezért egy óra múlva már vidáman csacsogtam a férjemnek arról, hogy milyen új ruhákat szereztem egyre méretesebb utódunknak, és hogy színes halakat tervezek festeni a gyerekszoba falára. Erősen működik bennem a fészekrakó ösztön, ha téglát és maltert kapok a kezem közé, házat építek.
Szombaton viszont ismét drámáztam. Elszabadult a nőci, aki még mindig huszonhat évesnek érzi magát, és főfoglalkozása a pasizás. Hisztizett. Természetesen csak a fejemben, és csak nekem. Kezdte azzal, hogy nem sikerült beszárítania a haját igazi frizurává, majd folytatta azzal, hogy „nincs egy göncöm se”, ugyanis ruhatáram kilencven százalékát nem tudom használni, pedig éppen most bukkant elő az a szoknya, amelyet a tavalyi, nyár végi leértékelésen vettem azzal a szent elhatározással, hogy erre a nyárra belefogyok. Kerekebb vagyok, mint valaha, de cserébe gyerekem lesz.
Rólam viszont fontos tudni, hogy a hisztit mindig rosszul viselem, hatására nyűgös leszek, főleg akkor, ha én hisztizek. Ráadásul a helyzet tovább romlott, mert megdagadt lábaimat egyetlen nőies lábbelibe sem tudtam belegyömöszölni, így megint a széthordott vietnami papucsot találtam a lábaimon.
Feszült és nyűgös voltam, éppen ideális állapotban a másfél óra jógához. Terhességem 14. hetétől rendszeresen járok jógára. Szombat délben ennyi jár nekem. Félreteszek minden halaszthatatlan dolgot – azaz nem kutatok piacokon régiségek és finom falatok után –, és megyek, kitartóan és rendszeresen. Kamaszkorom óta szerettem volna jógázni, de eddig időhiány és lustaság miatt nem jutottam el. Most viszont a jóga maga a mennyország. Átmozgat és megnyugtat. Sőt, hétről hétre egyre barátságosabb lettem mindenkivel. (Mert zárkózott kis kő tudok lenni, ha éppen nem írok.) Fernezelyi Bori áttörte a várfalaimat, és olyan közel került, hogy mostanra az óra előtti rövid beszélgetés során, amikor mindenki elmondja, hogy van, én bejelentettem: „Rosszkedvem van.” Idegenek előtt ritkán szoktam így kitárulkozni. Udvariatlanságnak tartom ugyanis. Az én bajomat nekem kell cipelni. (Igen, mártíralkat is vagyok. Családi vonás.) Bori viszont annyival elrendezett, hogy nem baj, ha rosszkedvem van, mert akkor sokkal mosolygósabb vagyok, mint amúgy. Nem volt más választásom, rögtön el is nevettem magam, és miután kifogták a szelet a hisztivitorlámból, tíz centivel a föld fölött közlekedtem. Hazafelé, hogy biztosan visszaálljon a világ rendje, néhányszor elmantráztam: „hisztizni hülyeség”, jutalmam pedig nem volt más, mint hogy egy szép, barna szemű pasi úgy adta át a helyet a villamoson nekem, a kismamának, mint akit a világon a legjobban kell óvni, és a szemében ott csillogott az a bizonyos valami, amitől egy nő kívánatosnak és szépnek érzi magát.
