Dzsenifer, Ronaldó és a kis Klió

Családban marad

Igazán egyszerű a történet, ha a házaspárnak kételye sem támad afelől, hogy az elsőszülöttje csak a szülők nevét kaphatja. Ez régen is így volt, sőt szentségtörésnek számított, ha valaki nem örökítette tovább magát a gyerekében. Az persze más kérdés, hogy sokszor kifejezetten zavaró, hogy valaki a sokadik Tóth Péter a családban, így különféle megjelölést kénytelenek használni az ismerősök: az öreg Péter, a Péter, a Kispéter, aki meg folyton azon lázadozik, hogy miért nem lehetett ő, mondjuk, Pál…

A második verzió, hogy a családból választunk nevet, a nagyszülőkét, a dédiét vagy egy kedves rokonét, akinek az emlékét meg szeretnénk őrizni. Remek ötlet, csak aztán ember legyen a talpán, aki úgy tálalja ezt a rokonság többi tagjának, hogy ne legyen sértődés belőle.

Listahegyek

Ha nem a családból választunk nevet, akkor jönnek a listák. Ahogy haladnak előre a terhesség hónapjai, úgy változnak a listák, általában mindkét fél részéről. Próbálunk érvelni egy-egy név mellett (de hát már az oviban elhatároztam, hogy majd Csengének hívják a gyerekemet!), mire általában a másik is hasonlóan érvel (én már a bölcsiben tudtam, hogy csakis Arankám lehet!). Az ultrahang előtti időkben még jól jött egy ilyen helyzetben, hogy ha fiú lett, a férfi választott nevet, ha pedig lány, akkor az anya. De ma már olyan hamar kiderül a baba neme, hogy nem állja meg a helyét egy ilyen megállapodás. Előrelátóak már az udvarlás félhomályában ezt is megbeszélik…

Aztán ott van a vezetéknév, ami adott, és azért mi sem szeretnénk, hogy később mindenki a gyerekünkön röhögjön (lásd: Major Anna, Piros Arany, Nyári Olimpia…).
No meg a monogram (intő példa Wass Cecília) és a végtelen becézések. Mikor választunk, azt se feledjük, hogy ha az egyébként jónak tűnő nevet miképpen lehet becézni.

Ne söpörjük a szőnyeg alá, ha valamelyik nagyon nem tetszik, ugyanis bőven előfordulhat, hogy majd pont az ragad rajta a gyereken. És nap mint nap szembesülni az Eszticskével, amikor felfordul tőle a gyomrunk…
Talán az sem véletlen, hogy sok családban az elsőszülöttet azért hívják úgy, mert hát olyan édesen lehet becézni, a másodikat meg azért úgy, mert végre nem lehet becézni!

Hogy a listák még hosszabbak legyenek, sokan két keresztnevet adnak a gyereknek (szerencsére Magyarországon csak kettőt lehet adni). Érthető az érvelés is: ha felnőttként nem tetszik neki az első, még használhatja a másodikat. De persze arra is gondoljunk, hogy minden hivatalos papírt így kell majd aláírnia, és ki tudja, nem fogja-e akkor a sírba kívánni a másodikat?

Nem kell túlaggódni

Ritka szerencsés az, aki maximálisan meg van elégedve a nevével. Ennek fényében nem is kell sokat idegeskedni azon, hogy miként hívják a gyerekünket, nagy eséllyel úgysem fog majd neki tetszeni a választásunk. Az utónévkönyv igazán vidám olvasmány, a hosszú téli estéken érdemes eljátszani a képtelenebbnél képtelenebb nevek kiválasztásával. Ha pedig végképp nem megy a döntés, és még mindig csak a listáknál tartunk: dobjuk be a neveket egy kalapba, és húzzunk! Most már csak azt kell eldönteni, hogy ki húzzon…

Mi a keresztnév?

A megnevezett személy saját, családjától független egyéni neve. A múlt század közepén ezt egyéni névnek próbálták hivatalosítani, majd 1895-től utónév lett a meghatározása a hivatalos nyelvben. Ezt azonban a köznyelv máig sem vette át, a szakirodalom is a keresztnév megjelölést használja. Nem is gondolnánk, hogy sokáig a keresztnév volt az elsődleges, és nem használtak másik névelemet mellette.

Névtörténelem

Kezdetben a névadók – rendszerint a keresztelést végző pap – általában a Biblia ószövetségi részéből merítették a keresztneveket. Ezt a hagyományt a protestánsok és az izraeliták egészen a XX. századig megőrizték. A katolikus lakosság körében a névdivatot jelentősen befolyásolta az egyes szentek kultusza, a keresztneveket ők már nemcsak a Bibliából, hanem a szentek legendáiból is átveszik. Előbb a bizánci (Margit, György, Miklós stb.), majd a magyar (István, László, Gizella stb.) szentek váltak a névadásban népszerűvé.

A XIX. század derekán az írók, tudósok kezdeményezésére több régi magyar nevet felújítottak, és újakat is alkottak (Etelka, Jolán, Hajna, Csilla, Tünde). A névdivat kezdetben csak a nemesi körökben hódított, később azonban mindenhol megfigyelhetők a különféle divathullámok. Ennek ma sem vagyunk híján, lássuk csak a legismertebbeket. Dallas-mánia: Dzsoki, Bobi, Szamanta; focimánia: Matheusz, Diegó, Ronaldó; autómánia: Megán, Klió, Mercédesz…