 |
| Myreille |
Mától viszont minden jogalapom megvan arra, hogy közöljem, nyolc hónapos terhes vagyok, tessék engem komolyan venni. Egyre sűrűbben adják át a helyet a villamoson.
A kölyök is komolyan veszi a feladatait. Ő nő, nekem meg egyre nagyobb a pocakom. Ő nagyokat mocorog, én meg próbálom túlélni. Ha eddig kétségeim lettek volna, hogy hol van a lengőbordám, most már pontosan tudom. Nem, nincs semmi horror, csak néhány jól irányzott, pontos rúgással eltalálta az említett testrészem. Miután ismét kaptam levegőt, dagadtam az anyai büszkeségtől. Ügyes kölyök. Az Eb-elődöntőn (török–német) együtt élt a játékkal. A futás kihagyva, kétszer annyit rúgott, mint a két csapat. Meg is ijedtem, hogy focista lesz a kölyökből – néhány barátom már felvázolta ezt a jövőképet –, de komoly és felelősségteljes anyaként elbeszélgettem kicsit a fejével – remélem, jól tájoltam be a kölyköt, és nem kevertem össze a fejét és a seggét a pocakomban –, és próbáltam rábeszélni, inkább Nobel-díjas fizikus legyen. Már-már azt hittem, hogy komolyan megfontolja szavaimat, hiszen hirtelen nagy nyugalom lett a hasamban, de valószínűleg elaludt, és csak rám hagyta a dolgot.
A pályaválasztást végül néhány évre elhalasztottuk, és megint a szülés felé sodródtak a gondolataim. Pontosabban nem a szülés felé, amelyről azt gondolom, hogy elképzelni sem tudom, mennyire fog fájni, de csak egy napig tart, biztatom magam, és mindhármunk életében nagyon fontos, hanem inkább az azt követő időkre próbálok hangolódni. Nem nagyon megy. Nem tudom elképzelni, hogy azonkívül, hogy jó lesz,
milyen lesz a gyerekemet a kezemben tartani, milyen érzés lesz szoptatni, meg egyáltalán, milyen lesz vele az élet, és milyen lesz ő maga. A férjem egyik reggel azt kérdezte, hogy szerintem szőke vagy barna haja lesz a gyereknek, de én még a szemszínét sem tudom kitalálni, és bár a sokdés ultrahangon láttam egy arcot, még nem ismertem fel benne a saját gyerekemet. Anyósommal vettünk egy csomó gyerekruhát – hogy meglegyen a kórházi csomag –, és csak később kérdezte meg, hogy vajon a sárga, zöld ruhák hogyan fognak állni a gyereknek. Természetesen jól, hiszen az én pulyám, de mégsem tudom őt elképzelni. Ezért vajon rossz anya leszek?
Az anyaság előszele viszont már megcsapott. Anyával a kapcsolatom szinte napról napra változik. Sokkal kedvesebb vagyok vele, sokkal megértőbb. Most már nemcsak a gyerek önző szempontjából látom a kapcsolatunkat, hanem a helyébe tudom képzelni magam.
Az emberek is másként néznek rám, különlegesnek és fontosnak érzem magam. A közönyös BKV-zás közben egyre többször előfordul, hogy rám mosolyognak idegenek. A zöldségesnél a legszebb és legfrissebb zöldségeket és gyümölcsöket kapom, sőt a minap egy idős nénike, akivel egy ideig együtt utaztunk, leszálláskor annyit mondott, hogy „vigyázzon magukra”. A férfiak szemében – dagadt bokám és óriási hasam ellenére – nagyon nőiesnek látom magam. Az érzékenyebb nők pedig úgy vigyáznak rám, mint egy kisgyerekre. Valószínűleg ősi, a fajfenntartással összefüggő ösztön munkálkodik ilyenkor a többiekben.
Közben az állapotosság mindenfélét kihoz az ember lányából. A szelíd és boldog kismama mellett megjelenik a vértigris. Egyetlen kismama-szakirodalom sem figyelmeztetett – na jó, az a fél sem, amit eddig elolvastam –, hogy igen harcias hangulatba kerülök, és a világbéke megőrzése érdekében el kell kerülni az „én már szültem, és a terhesség alatt alig híztam” típusú nőket. Ők ugyanis rám néznek, majd olyan komolysággal, mint akinek a névjegykártyáján a szakértő titulus szerepel, kijelentik, hogy a kölyök nagy baba lesz. Mert látszik a hasamon, akárcsak az, hogy fiú. A nemtippelgetéssel semmi bajom, viszont a „nagy baba” jóslattól falra tudok mászni. (Ultrahangszemű nők, szevasztok! Le lehet pattanni a kölykömről és rólam!) Nincs kedvem magyarázkodni nekik, legszívesebben az arcukba üvölteném, hogy kuss, a gyerek tökéletes! Tudom, hogy ez a nagy baba azért érzékeny pontom, mert világéletemben azt hallgattam, milyen kis húsos gyerek vagyok, meg ahogy kimondják a nagy babát, mintha meg is bélyegeznék a gyerekemet. A 38. hét végéig 12 kg-ot híztam, szerintem normális, szóval nem vagyok rossz anya, a gyerekben meg van anyag, ami nem meglepő, hiszen az apja is majdnem két méter. Azért mindig meg kell magam nyugtatni észérvekkel, mielőtt beindul a paragyár. Közben pedig olyan boldog vagyok. Szeretek terhes lenni, tetszik, amit reggel és este a tükörben látok, és nincs olyan kirakat, amely mellett el tudnék úgy menni, hogy nem nézem meg magam benne.
A kismamamennyországra a 36. hétig várnom kellett, és váratlanul a CTG-szobában találtam meg. Döbrögi uraságot megszégyenítő terpeszben ülünk mi, kismamák a hatalmas fotelekben, a gépek ciccegnek, berregnek, görbéket rajzolnak, miközben mi – mint kirúgott férjek a kocsmapultnál – megbeszéljük hányattatásainkat. Téged is azzal kínoz a zöldséges és a boltos, hogy mekkora a hasad, és milyen nagy a gyerek? Ne is mondd, ha naponta kétszer találkozunk, kétszer jegyzi meg, a kedvenceim pedig azok a nők, akik az egész terhesség alatt 9 kilót híztak, és ezt kényszeresen, minden alkalommal közlik is. Nekem viszont azok a személyes kedvenceim, licitálunk egymásra, akik a has alakjából próbálják megállapítani a gyerek nemét. Igen, ők tántoríthatatlanok.
A terhesség utolsó napjaira azt hittem, hogy engem már nem érhet meglepetés, kezelni tudom a „nagy baba” megjegyzéseket, de amikor egy postányi postáskisasszony érdeklődik, ikreket várok-e, akkor csak a humorom ment meg a kétségbeeséstől.
Baba.lap.hu »
Mama.lap.hu »
Szülés.lap.hu »
