 |
Nem szeret a kisfiam. Mit tegyek? |
Tisztelt Dr. Úr!
Másfél éves kislányunkra több mint három évet vártunk. Azért írok, mert mióta megszületett, anyósom viselkedése teljesen megváltozott, és ez annyi kínt, sírást, veszekedést okozott a férjemmel, hogy kapcsolatunk sokat rosszabbodott. Nem tudjuk elképzelni életünket egymás nélkül, így most próbáljuk összeszedni a darabokat, és sok megértéssel, szeretettel tovább élni életünket együtt, családként. A gond viszont továbbra is ott marad: az anyós és após.
Mikor megszületett Csenge, anyósom – szerintem –, azt hitte, hogy újra anyuka lett. Hiába kértem, hogy ne hordozgassa órákig, ne tegyen ruhapelenkát a hasára a legnagyobb forróságba, ne öltöztesse fel 6 rétegesen 10 fokos időben, egyszerűen semmibe vette a szavam. Csak legyintett, tette, ahogy ő jónak látta, és még nevetett is rajtam: „Óh, már rég le kellett volna tennem, úgy-e?… ha-ha-ha.” Telt az idő, és egyre többször sértett meg, amiből férjem nem sokat látott, mert valahogy mindig akkor történt, amikor csak kettesben maradtunk. Anyósom többször kisfiának nevezte lányunkat, kijelentette, hogy lányunk az ő élete értelme, és csak érte él. Mindenbe beleszólt, a pelenkázástól elkezdve az öltöztetésig és a rácsos ágy matracának leengedéséig (biztos ki fog esni az ágyból stb.).
A lányunk „egyértelműen” csak az apjára hasonlít meg az anyósomra, mivel úgy nő a foga, úgy göndörödik a haja (az apósom még mindig emlegeti minden egyes alkalommal, amikor csak találkozunk). Minden babalátogatást megszervezett nélkülem, majd el is jött minden egyes alkalommal, és ő dicsekedett az unokával, hogy „tiszta apja”, amíg én felszolgáltam a süteményt, és ő hordozgatta a babát. 1 éves születésnapjára meghívtuk a családot, anyósom pedig bejelentette, hogy mit fog főzni és sütni, annak ellenére, hogy ők voltak a MI vendégeink. Amikor náluk vagyunk, mi megszűnünk létezni, és csak az unoka a lényeg: már másfél éve nem tudunk elbeszélgetni normálisan. Teljesen felháborodtak, hogy amikor tavaly elmentünk nyaralni 1 hétig a Balatonra, nem hagytuk náluk a Csengét. Mindig megemlítik, ha el akarunk utazni valahova, csak tegyük le a lányt, és mi mehetünk. Anyósom kijelentette, majd ha nem bírok a gyerekkel, akkor csak egy telefonhívásomba kerül, s ő rögtön rohan és viszi ki hozzájuk, a férjem Budapesten dolgozott, amikor anyósomék akaratom ellenére elhatározták, hogy eljönnek hozzánk füvet nyírni: ők eljöttek, én pedig nem jöttem haza Csengével stb. Szóval sorolhatnám még 10 oldalon keresztül, hogy mennyi minden tett és tettek.
A férjem struccot játszott, én beolvastam az anyósnak, nem használt. Addig-addig, amíg hála istennek, hogy férjem rájött a dolgokra egy pár hónappal ezelőtt, és komolyan elbeszélgetett a szüleivel… Egy kis változás történt, de nem sok. Érzem, tudom és látom minden egyes alkalommal, hogy nem értenek engem, minket. Anyósom most már nem is veszi az ölébe a kislányt. Én, mi nem ezt szeretnénk. A nyomulásuk, a fojtogató-önző szeretetük, aggódásuk, makacs segíteni akarásuk megőrjít. Én egy önálló típusú nő vagyok, aki 20 éves kora óta eltartja magát, egyetemet végeztem, nagyvárosban nőttem fel, most is dolgozom itthon a kislányom mellett. Most, 37 éves fejjel úgy érzem, hogy fel tudok nevelni egy gyereket a 40 éves férjemmel; nevelési elveink ugyanazok.
Mindig is akartuk és akarjuk, hogy a nagyszülők részesek legyenek Csenge életében. Nem volt olyan hét, hogy minimum egyszer ne látták volna az unokát, és nemcsak 10 percig, hanem egy egész nap vagy délután stb. Mindig hívom az anyóst segíteni, amikor szükségem van rá. A Csenge születése előtt nagyon jól kijöttünk az anyósommal. De nem túlzás, hogy ha a kisujjamat adom, akkor ők az egész karomat akarják? Mert még mindig nem ismerik a határt. Múlt héten is 2 délutánt töltöttek itt Csengével (segítettek, mert mindketten estig dolgoztunk), de szombaton megint eljöttek és itt voltak egész délelőtt. 1/2 órám volt megebédelni a családdal, de ők alig akartak elmenni. Én nem akarom az anyósomékkal leélni az életem. Nem akarok lelkiismeret-furdalást érezni, ha nem hívom el segíteni őket, vagy ha 1 hétig nem találkozunk. De ők nem értik.
Mit tegyek? Mit tegyünk? Férjem nagyon szenved. Szereti a szüleit, de egyáltalán nem anyás. Szerinte is elég lenne a heti egy találkozás, de úgy gondolja, hogy nincs abban semmi rossz, ha a szülei beugranak hét közben (máskülönben mindig felhívnak, mielőtt jönnek). Valahogy úgy érzem, hogy miután megszületett Csenge, a férjem szülei szemében megszűntem létezni. Minden a férjem érdeme (Ezt anyósom meg is jegyezte nekem, amikor egyszer kettesben voltunk: „A fiamnak azért kellett Amerikába mennie, hogy tudjon magának ilyen házat venni.” Mi New Yorkban ismerkedtünk meg, és úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk, és minden anyagi dolgunk, ami van, a mi kettőnk kezének gyümölcse, mindkét fél szüleinek segítsége nélkül), Csenge csak a férjemre hasonlít, a kutyánk úgy néz ki, mint az ő kutyájuk 10 évvel ezelőtt stb.
A legnagyobb gond, hogy én mindezen nem tudok nevetni. Nem tudom lazán felfogni a dolgokat, és nagyon könnyen felháborodok, és minden sérelmem előjön a múltból. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem tudok továbblépni.
Várom tanácsát!
Köszönöm: Éva
Kedves Éva!
 |
| Fotó: Sanoma Archív/Dömötör Csaba |
Fogadni mernék, hogy férjének nincs fiútestvére, sőt azt is valószínűnek tartom, hogy egyke. Ráadásul – mint ez leveléből kiderül – viszonylag későn nősült, és hiába élt akár éveket is külföldön, lényegében szülei egyetlen kisfia volt, a szülő-gyerek kapcsolatba – komoly riválisként – nem tolakodott be egyetlen nőnemű lény sem. Persze az élet ilyen kegyetlen, amikor egy férfi már 35 éves, meg kell nősülnie, és a szülők nem tehetnek mást: hozzájárulnak ahhoz, egy „idegen nő” elválassza tőlük a család legnagyobb kincsét: az egyetlen fiút. Az unoka megszületése azonban drámai változást hoz: a család genetikai „túlélése” biztosított (persze ha fiú unoka született volna, az még jobb lenne), és a nagyszülői lélek legmélyén – általában nem is tudatosan – felsejlik a gondolat: ez a fiatalasszony már megtette a „kötelességét”, valójában többé nincs is rá szükség! Hiszen a gyerek – mint a ház és az anyagi javak – az apáé, az apa pedig az övék! A nagyszülők – akár a saját fiukról – pompásan tudnak a kicsiről is gondoskodni, aki egyébként „kiköpött” édesapja, vagyis kezdődhet minden elölről, és ebben a szocializációs folyamatban maga, Éva, tulajdonképpen teljesen felesleges! Ugye ért engem? Egy tudattalan, vagy félig tudatos gondolatmenetet – és ennek viselkedésbeli megfelelőjét – próbáltam vázolni, a nagyszülőkben semmi szándékos rosszindulatot nem tételezek fel. Mit lehet ilyenkor tenni?
Azt javaslom, legyen nagyon kedves anyósával (ilyen helyzetekben általában az anyós a fő „ellenfél”, az após inkább csak követi felesége instrukcióit), de nagyon határozott: ennek a kicsi lánynak Ön az édesanyja, és a nevelés teljes felelősségét Ön és a férje viselik! Tudom – erre egyébként levelében is utal –, ilyenkor a „megsértődés-játszma” következhet, amelynek rejtett célja, hogy a nagyszülők maguk mellé állítsák fiukat (az Ön férjét), és rajta keresztül kényszerítsék ki dominanciájukat a családban. Fontos tehát: ne engedje, hogy ez az unokáért folytatott dominanciaküzdelem éket verjen Ön és férje közé! Amíg érzi, hogy férje Ön mellett áll, nem lehet vesztes; a nagyszülőknek meg kell tanulniuk, hogy kisfiuk már felnőtt ember (az Ön férje), Ön pedig unokájuk édesanyja! Ön mindent megtesz azért, hogy kislánya és a nagyszülők között meleg, szeretetteljes kapcsolat éljen, anyósának azonban meg kell tanulnia, hogy helye (a nagyszülők helye) a második vonalban van: unokájukkal való kapcsolattartásuk alapvető normáit a szülők igényei határozzák meg! Higgye el, ha férjével együtt erőszakmentes kedvességgel és következetesen kitartanak, a nagyszülő végül nem tehet mást: elfogadja azt a helyzetet, amelyben békés közelségben, feszültségmentesen szeretheti gyermekét és unokáját – és persze a menyét is.
