Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

Segítség, félrenyelt a gyerek!

Minden anyuka kívülről fújja, mit kell ilyenkor tenni. Ettől függetlenül vagy mindent elpakolunk, hogy véletlenül se találkozzon a gyerekkel, vagy pánikolunk, ha megtörténik.
Segítség, félrenyelt a gyerek! Még több történetet olvashatsz itt!

„Emlékszem, amikor a kislányom megitta a sampont. Habzott a szája, csuklott, én meg pánikoltam. Hívtam az ügyeletes kórházat, ahol azt mondták, itassak vele citromos teát. Persze magyarázd el egy egyéves gyereknek, hogy az, amit most próbálsz rátukmálni, sokkal finomabb lesz, mint a sampon, ami bugyborékolva tör elő a szájából. Hát persze hogy nem akarta meginni. Csak rázta a fejét, közben habzott a szája. Úgy tízperces könyörgés után végül mégis győztem. A barátnőmmel napi kapcsolatban voltam, pont aznap hívott. A kisfia egy borsószemet dugott az orrába. Nem értették, hogy szegény gyerek mitől olyan »büdös kölök«. Aztán valahogy elmutogatta, hogy bedugta az apró zöld bogyót. Pánik, orvos, leszedték. Hogy mennyire meg tud könnyebbülni a szülő.”

Nálatok mi volt a legrémisztőbb, ami a gyerek belébe jutott?

Az NLCafén blogoló anyukák saját tapasztalataikat osszák meg az olvasókkal. Hajni kérdésére Saci felelevenítette azt a régi rémes élményét, amikor Samu nyolc hónaposan kórházba került félrenyelés miatt.

Saci:

Két befújás, tizenöt mellkaskompresszió, öt hátütés, öt mellkasnyomás, istenem, segíts, lépj a pánik nyakára… Hányszor mondtam fel magamban álmatlan és álmos éjjeleken, nappalokon a kiskönyvet – Gyermekkori vészhelyzetek, S. O. S. megoldások –, annak is a Félrenyelés fejezetét! Ettől rettegtem a legjobban. A Nők Lapjában olvastam, talán még óriáspocakkal a történetet egy kisfiúról és egy szőlőszemről, hát azóta… Persze félek én mindentől, ami Samuval megeshet. Távol tartottam tőle például minden lenyelhetőt – a pépeken és az anyatejen kívül. Még Pinocchio pingponglabdányi fapapucsát is sikítva távolítottam el a falábról, nevettek is érte az arcomba. Nem érdekelt.

Samu
Samu

És akkor egy kedd este csak épp ránézek ide, a gépre. Samu, a nyolc hónapos, a lábamnál a gülüszemű műtücskét fojtogatja. És köhögni kezd… (Nem a tücsök, Samu.) Erősen, furcsán, ijesztően. Küzd a levegőért, a feje vörös. Az agyam egyenesbe rándul, azonnal, tisztán köszönnek vissza a mondatok: hatásos köhögés esetén bátorítani a további köhögésre, nem ütögetni, nem lóbálni… Bátorítom. Úgy egy perc az egész, aztán újra mosoly, csend, nyugodt légvételek. Keresem a nyomokat a szőnyegen, mi lehetett, amit lenyelt. Semmi. De hát köhögött! Emlékszem: félrenyelés gyanújánál hívjon mentőt, vagy vigye a gyereket fül-orr-gégészetre!

Az erőlködéstől könnyes babaszem furcsán-ijedten néz rám. Öltözöm. Apája akkor érkezik éppen, telefonál egyet a gyerek-tüdőgyógyász jó ismerősnek. Azonnal kórház, mondja ő is: ha tényleg félrenyelt, az a valami (de mi?!) bármikor úgy mozdulhat a légútban, hogy elzárja azt. Nem értem, most miért nem félek. Csak kapkodok kicsit. Egy órára készüljek? Egy napra? Aztán csak indulunk, Samut pokrócba csavarjuk. Mosolyog rajta.

Este nyolc. Az ügyeletes orvos sápadt és kopogós. Ledugna egy csövet Samu torkán, a tüdejéig, altatásban, megnézni, van-e ott valami idegen, s ha van, kivenni. Akkor gyengül a térdem. Samu élénkül, minden új, tágul neki a világ, a kórház fehér-zöld fényei, szülői félelmek és gyerekfájdalmak szaga. Kapunk egy ágyat, egy másik babás – kétoldali tüdőgyulladás – anyuka mellett. Samu valami bódítót kap, azt mondják, fél óra és szabad a műtő. Egy óra múlva szólnak, hogy az aneszteziológus még mindig hiányzik. Tizenegy van, várunk tovább. Samu részeget játszik, bicsakló sikkangatásokkal markolja a folyosói neon fehér fényét. Már-már nevetnék rajta, amikor a mindig erős, mindig tudományos Férfim szemébe nézek. Könnyes. „Most pusztulnak a kis agysejtjei” – mondja halkan. Jönnek már, viszik, nem sír, csak csodálkozik kicsit, mikor becsukódik köztünk a műtő ajtaja. És én már megint nem félek. Nem értem, miért, de nem.

Tizenhárom perc múlva hozzák, keze-lába lóg, még alszik. „Semmi sem volt benne, holnap reggel mehetnek haza” – így az orvos. Semmi sem volt benne… Nézem a gyerekem, folyik a kis nyála, a lábából infúziós cső lóg. Hülyének érzem magam és alkalmatlannak. Feleslegesen tettem ki ennek az egésznek, mert még azt sem tudom megítélni, félrenyelt-e. Nyugtatgatnak, jól döntöttem, mert mi van, ha… Mert lehetett volna „ha”.

Döntések. Eddig is voltak, gyerektelenül, de most mázsányit nehezült ez a szó. Most kezdem csak kapiskálni, mit olvastam igazából az „S. O. S. kiskönyvemben” az Újraélesztés, az Áramütés, az Égés és a többi szörnyű, de muszáj fejezetben. Morzsányira szűkül a gyomrom, ha rágondolok… És azt mondják, ez soha nem múlik el, ez csak rosszabb lesz, az aggódás, a véredért. Jelentkeztem is gyorsan a Léghajó Programra – itt gyakorlati tanácsokat, ismereteket adnak a szülőknek, mit kell tenni, ha a gyerek baleset vagy betegség miatt veszélybe kerül. Megnyugodtam, sokat tanultam. Használni hál’ istennek még semmit sem kellett belőle, Samu kicsattan az egészségtől, erős, mint a szerelem.

Hajni:

Segítség, félrenyelt a gyerek!Erről jutott eszembe, hogy a fulladás gyanúja egyszer nálunk is felmerült, Barni úgy félévesen irtó furán kezdett el sírni, és nem hagyta abba semmire, ami addig bevált. Mintha krákogott is volna, hívtam azonnal anyósomat, majd a védőnőt, ugyanazt mondták, kaparó mozdulattal nyúljak be a szájába, fordítsam a feje tetejére, nézzek be a torkába. Oké, semmit nem láttam, a sírás is csillapodott, valószínűleg örült, hogy nem macerálom. Másnap kiderült, hogy ez csak egy addig nem produkált sírástípus, és azt jelzi, azonnal menjünk le, aludni akarok a babakocsiban. Köszi.

A következő ijesztő kalandunk másfél éves korában a mosóporos fogmosás volt. Ne kérdezze senki, hogy kerülhetett kölcsönhatásba ez a két anyag, véletlenül. Én pont nem láttam, a férjem fürdetett épp, közben netán berakott egy mosást, vagy valamiért a mosóporral babrált a mákszemnyi fürdőszobánkban, és egyszer csak rácsodálkozott: miért habzik a gyerek szája, ha nem is használunk fogkrémet, hiszen köpni még nem tud. Rájött, pánikba esett, én berohantam a konyhából, bár pánikba talán nem estem, úgy emlékszem. Hívtuk az ügyeletet, majd a toxikológiát, és nyomtuk a google-t. Közben Barnit felöltöztettük, lefektettük, hogy azért az esti szertartást semmi ne zavarja meg, még egy kis mérgezés sem. Azért itattuk, amennyire tudtuk, kimostuk a száját. A szakértők a telefonban kérdezték, nagyon habzik-e még, mondtuk, hogy nem, már alszik. Mire ők, hogy az jó, bár habzásgátlót tudtak volna adni… Viszont egyre rácsodálkoztak: másfél éves? És már mossuk a fogát?  

További érdekes történeteket itt olvashattok!

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top