Szállj le rólam, anya!

Foglalkozása: háztartásbeli

A felnőttek, akik hajlamosak elfelejteni vagy emlékezetükben rózsaszínűvé változtatni életük hasonló periódusát, gyakran mondják a tizenéves fiatalnak: „Nem értem, mi bajod, hiszen ez életed legszebb időszaka! Alig van rajtad felelősség, csupa kaland, sport, barátság, tánc, szerelem! Ébredj már fel, a te korodban szép az élet!” Pedig az ilyen megjegyzések a legjobb esetben is csak felszínes benyomásokat rögzítenek a serdülő fiatalok életéről, amely igen sokszor keserves küzdelem, gyötrelmes kötélhúzás, amit a kamasz egyrészt szülei, tanárai, nevelői ellentmondásos üzeneteivel, másrészt önmagával folytat. A felnőtté válás, a folyamatos egyensúlyozás a függetlenség és a másokba vetett bizalom között nehéz, konfliktusokkal terhelt időszak, mely gyakran vezet „ütközésekhez” a szülő és a gyerek kapcsolatában is. Holott a serdülés ún. „korai periódusában” – 11 és 15 éves kor között – a családon belüli feszültségek zöme mindössze három pontba foglalható. Engedd meg, olvasó, hogy ezeket három szülői panaszt idézve mutassam be.

1. „Lusta és rendetlen. Reggelente közelharcot kell vívnom vele, hogy időben felkeljen, és ne késsen el az iskolából. Minden szanaszét hever a szobájában, a levetett zoknikat és a pólóit is úgy kell összeszednem az ágya körül. Még a szennyesbe sem viszi ki!”
2. „Nem tanul! Órákat ül a számítógépe előtt, de a tankönyveit elő sem veszi. A jegyei is egyre rosszabbak!”
3. „Azelőtt minden gondját-baját megosztotta velem, most pedig titkai vannak. Bizalmatlan, csak a barátai érdeklik, akiket jószerivel nem is ismerek. Aggódom érte, és ha számon kérem, hol volt, mit csinált, szemtelenül visszabeszél, és faképnél hagy.”

Mi áll az elutasítás hátterében?

A legtöbb tizenéves lány és fiú önállóságra törekszik, ami nemcsak azt jelenti, hogy igyekszik kibújni a család mindennapos szabályrendszere és a szülői ellenőrzés alól, de azt is, hogy gyakran felülbírálja, elutasítja azokat az értékeket, normákat, melyeknek jegyében nevelkedett. Ugyanakkor a környezet, amelyben a mai serdülő él, veszélyes világ, bizonytalan, gyenge hatásfokú szabályokkal, tele kísértésekkel, melyeknek szinte mindegyike alkalmas arra, hogy erősítse az ilyen korú gyerekeknek az önállóságról, a függetlenségről táplált illúzióját. A gyerek tehát – életkorából adódóan – több függetlenséget igényel, a szülő viszont – ismervén a fenyegető veszélyeket – arra kényszerül, hogy ne adja fel egyik pillanatról a másikra a kötelékekből szabadulni igyekvő csemetéje ellenőrzését.

Hogyan oldható fel ez az ellentmondás? Csakis úgy, kedves szülő, ha tudomásul veszed, hogy a romantikus gyermekkornak ezennel vége: a gyereket ma már újfajta érdeklődések, és elsősorban a társakkal megosztható titkok húzzák a családon kívüli világ felé. Hogy életének kialakulóban van egy olyan szegmense, amelyben már nem te vagy a főszereplő többé. Ne keseregj emiatt, és ne próbáld egyre szigorúbb szabályokkal és egyre növekvő türelmetlenséggel a szülői házhoz láncolni őt. Biztos lehetsz benne, hogy a program, amit te ajánlasz, nem lesz számára vonzó, a film, amit együtt kell szüleivel megnéznie, nem fog tetszeni neki, a ruhadarabot, amit te vásárolsz a számára, lehetőleg nem veszi fel, és hidd el nekem: a fiút (vagy lányt), akit szívesen látnál gyermeked barátjaként, ő garantáltan ellenszenvesnek fogja találni. Nem azért, mert valóban ez a véleménye, hanem azért, mert te így szeretnéd!
Ebben az életszakaszban csak akkor tudsz hatást gyakorolni gyermekedre, ha nem teszed ennyire nyilvánvalóvá: saját ízlésedet, világképedet szeretnéd viszontlátni a gyerek életvezetésében!

Csak akkor csatázz, ha muszáj!

Arra kérlek tehát: gondosan válogasd meg azokat a témaköröket és helyzeteket, amelyekben csatába szállsz, különben ütközések sorozatává válik az életetek. Ne vedd túlságosan a szívedre, ha kislányod vagy kisfiad másképp öltözködik, mint szeretnéd, és akkor sem dől össze a világ, ha a gyerek szobája leginkább egy elhagyott csatatérre emlékeztet. Átmeneti tünetek ezek – a lustasággal együtt –, és a rendszeres perpatvar többet árt, mint amennyit használ az, ha egyszer-egyszer nagy kegyesen magára húzza a szülő által vásárolt ruhát, vagy éppen rendet csinál a szobájában. Persze ha ilyesmi nagy néha mégis előfordul, azt a szülőnek feltétlenül el kell ismernie! Amikor – többszöri felszólítás után – a serdülő mégiscsak kitakarít, és úgy-ahogy rendet csinál a szobájában, hibát követ el a szülő, ha gyanakodva körülszimatol, és diadalmasan bejelenti, hogy porpamacsokat talált az ágy alatt. Ezt ráér azután is megtenni (akkor is csak tapintatosan), miután hangot adott örömének.

Engedd lazábbra a gyeplőt!

A következő kérésem: amennyire lehetséges, támogasd kamaszodó kisfiad, kislányod autonómiatörekvéseit. Ne zárd el légmentesen (ez rendszerint amúgy is hiábavaló) a külvilág felé vezető utat előle, hanem éppen ellenkezőleg: éreztesd, hogy már nem tekinted apróságnak őt. Engedd lazábbra a gyeplőt, de az így kialakult szabályokhoz szelíd, erőszakmentes következetességgel ragaszkodj! Mindig tudnod kell, hogy hol van a gyerek, mit csinál, és mikor megy haza! Megbeszélhetitek akár azt is, hogy este – több-kevesebb pontossággal körvonalazott időpontban – telefonáljon haza, de megeshet az is, hogy – a gyerek hiába berzenkedik tőle – a szülő hívja fel őt! Ami pedig a számítógépet illeti: arra kérlek, kedves szülő, ha anyagilag módod lenne erre, akkor se vegyél külön számítógépet – laptopot – a gyerekednek. Ne adj rá lehetőséget, hogy a szobájába zárkózva elmerüljön a virtuális tér csábító világában. Napi egy (esetleg másfél) óra a komputer előtt éppen elegendő, és ennyire a család közös gépe mindenképpen alkalmat ad. Ne ess kétségbe akkor sem, ha a tanulásban kisebb problémák jelentkeznek; lustának és szórakozottnak mutatkozó gyermeked most nagyon elfoglalt. Millió inger éri egy számára ismeretlen világból, melyben a helyét – vagyis önmagát – keresi! (Természetesen, ha az iskolában drámai problémák merülnek fel, egészen más a helyzet – de ezzel most nem foglalkozom.)

Légy mindig ott, ha kellesz!

A végére hagytam, ami a legfontosabb. Kedves szülő, tilos megsértődnöd, ha észreveszed, hogy bizonyos kérdésekben már nem te vagy kislányod, kisfiad legfőbb bizalmasa! Ne próbáld kikényszeríteni belőle, amit nem akar elmondani, és ne hangoztasd, hogy a gyerek feltétlen bizalommal tartozik szüleinek. Ez ugyanis – így – nem igaz. Inkább azt éreztesd vele, hogy az ajtó mindig nyitva van, és ha közeledni akar, értő és szeretetteljes fogadtatásra talál. És ami ennek a kérdéskörnek igen lényeges része: beszélgessetek! Vond be a gyereket a család napi életébe: örömökbe, gondokba, döntésekbe. Ha máskor nincs rá idő, hát vacsora közben. Mert a mondás, mely szerint „magyar ember evés közben nem beszél”, alapvetően téves. Evés közben nagyon jókat – és nagyon hasznosan – lehet beszélgetni! |