Ha találomra megállítanánk tíz embert az utcán, és nekik szegeznénk a kérdést, tudják-e, ki volt Benjamin Franklin, néhányan emlékeznének rá, hogy az amerikai politikusnak köze volt a függetlenségi nyilatkozathoz és az Egyesült Államok megalapításához. Az viszont valószínűleg senkinek nem jutna eszébe, hogy az államférfi, író, nyomdász, tudós, zenész és feltaláló Franklin, akit honfitársai családias módon csak Benként emlegetnek, mindemellett még kiváló pszichológus is volt. Az egyik, általa felismert összefüggésből az időközben tudománnyá fejlődött pszichológia külön elméletet is alkotott, amelyet felfedezője nyomán a mai napig Ben Franklin-effektusként emlegetnek. A szabályszerűség lényege, hogy tévedés azt hinni, hogy azokkal teszünk jót, akiket szeretünk, és azokkal rosszat, akiket nem. A valóságban a dolog éppen fordítva áll: azokat az embereket szeretjük meg, akikkel jót tettünk, és azokat kezdjük el utálni, akiknek ártottunk.
Miért dolgozunk ingyen?
Ha ugyanis szívességet kérünk valakitől, az illető megváltoztatja rólunk korábban alkotott véleményét, és ellenségből a barátunk lesz. Joggal merül fel a kérdés, vajon miért teszi ezt? A pszichológia a választ az úgynevezett kognitív disszonancia jelenségében találta meg, amelyet hétköznapibb megfogalmazásban egyszerűen úgy nevezhetnék, önigazolás. Valamennyiünkkel előfordul, hogy nem tudunk logikus vagy elfogadható magyarázatot adni bizonyos cselekedeteinkre. Ez rombolja az önértékelésünket, ezért valamiféle mentséget kell találunk rá, és ezzel működésbe lép az önigazolás mechanizmusa.
A Leon Festinger amerikai pszichológus által 1957-ben megalkotott kognitív disszonancia elmélete szerint valahányszor egy-egy új információ vagy tapasztalat ellentmond korábbi elképzeléseinknek, ismereteinknek vagy önmagunkról alkotott képünknek, akkor belső feszültséget, azaz disszonanciát tapasztalunk. Mivel ez kellemetlenül szorongáskeltő állapot, csökkenteni igyekszünk. Ez a mentegetőzés – ahogyan a Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) című, a témáról szóló könyv szerzői, Elliot Aronson és Carol Tavris leírják – olykor egészen bizarr formát ölthet. Ők Festinger saját esetét idézik, aki titokban beépült egy, a világ végét hirdető szektába. A szekta vezetője megnevezett egy konkrét napot, amikor lesújt a végítélet, és rávette a híveit, minden mindegy alapon írassák rá a vagyonukat, de azért lelkesen imádkozzanak, hogy a beígért utolsó ítélet elmaradjon. A megadott nap eljött, a világ vége természetesen nem, a pszichológus pedig azt hitte, ezt látván a szektatagok csak rájönnek, mekkora bolondot csináltak magukból. Hát nem jöttek rá, hanem azt állították, Isten az ő hő imáiknak köszönhetően kímélte meg az emberiséget.
Tapasztalatain felbuzdulva Festinger egy kollégájával újabb, a kognitív disszonancia kutatásában azóta is mérföldkőnek számító vizsgálatba kezdett. Ezúttal egyetemisták két csoportját bízták meg ugyanazzal az iszonyúan monoton feladattal, ám cserébe az egyik csoport tagjai 1, a másiké 20 dollárt kaptak (ez ma nagyjából 8, illetve 150 dollárnak felel meg). Egy óra tömény unalom után arra kérték az illetőket, távozóban a többieknek mondják azt, nagyon izgalmas munkát kaptak, illetve később minden résztvevőnek írásban is nyilatkoznia kellett, élvezte-e a feladatot vagy sem. Az eredmények azt mutatták, az egydolláros csoport tagjai nemcsak a többieknek hazudtak, hanem a kérdőíven is azt állították, életükben ilyen jól nem érezték magukat, míg a húszdollárosok nem rejtették véka alá lesújtó véleményüket. Festinger szerint ennek a különbségnek az a magyarázata, hogy csak az egydollárosok éreztek kognitív disszonanciát, és mert nem akartak leégni önmaguk előtt, el is hitték, hogy jól jártak. A másik csoport tagjai ezzel szemben úgy vélték, 20 dollárral kellően megfizették őket, ezért nem kellett sem önmaguknak, sem másoknak magyarázkodniuk. A szakemberek szerint ez teszi érthetővé, miért maradnak meg az emberek rosszul fizetett állásokban, vagy miért dolgoznak olyan keményen a fizetetlen gyakornokok: a nyilvánvalóan hiányzó külső jutalom híján kreálnak maguknak egy belsőt.
Vigyázzunk, kivel mit teszünk
A szakemberek nemcsak a kognitív disszonancia, hanem a Ben Franklin-effektus működését is tesztelték. A vizsgálat során a résztvevőknek különféle teszteket kellett kitölteniük, és cserébe pénzt kaptak. A vizsgálatvezető végig durva és udvariatlan volt hozzájuk, majd a végén kitöltetett velük egy kérdőívet. Ezek után az alanyok három csoportba sorolódtak. Az első tagjait az ellenszenves kísérletvezető arra kérte, adják vissza a kapott összeget, mert a vizsgálatsorozatot csőd fenyegeti. Az illetők mind visszafizették a pénzt. A második csoport tagjai egy állítólagos titkárnő előtt töltötték ki a záró kérdőívet, őket a titkárnő kérdezte meg, nem támogatnák-e a honoráriumukkal a kísérletet szervező intézményt, mert nagyon nincs pénzük. Ez a csoport is lemondott a nyereményről. A harmadik gárda tagjai jártak a legjobban, mert ők simán hazamehettek pénzestül. A kutatók azonban igazából arra voltak kíváncsiak, hogyan viszonyultak a résztvevők az őket sértegető kísérletvezetőhöz, ehhez egy 1-től 12-ig terjedő skálán kellett bejelölniük, mennyire találták őt rokonszenvesnek. Az illető a honort hazavivő csoporttól átlagosan 5,8-as minősítést kapott, a titkárnő által kizsebeltektől 4,4-et, míg azoktól, akiket ő maga vett rá a pénz visszafizetésére, 7,2-t, ez utóbbiak ugyanis a Ben Franklin-effektus hatására sokkal szimpatikusabbnak találták őt a másik két csapat tagjainál.
A pszichológusok nem lennének pszichológusok, ha nem tesztelték volna, működik-e a hatás ellenkező előjellel is. Ehhez önkénteseket arra kértek, próbáljanak megtanítani állítólagos diákoknak bonyolult ritmusokat. Mindenkire két tanuló jutott, és az egyiket dicsérniük kellett, ha jól teljesített, a másikat szidniuk, ha hibázott. A „tanárok” a végén értékelték, a diákjaik közül melyiket találták rokon- és melyiket ellenszenvesnek. Ezek után talán nem meglepő módon akivel jól bántak, azt megszerették, akivel rosszul, azt utálatosnak látták. Mindebből sok minden következik, de legfőképpen az, hogy vigyázzunk, kivel mit cselekszünk, mert egy idő után olyanok leszünk, mint a tetteink: jók vagy rosszak.
