“Anya, nekem szétszakadt a szívem!”

1. Petra és Levi

„Rettegtem, hogy egyszer csak elérkezik az idő, és oviba kell adnom!”

A kisfiam, Levi pici kora óta nagyon anyás. Először azt hittük, biztos azért, mert szinte az egész napot kettesben töltötte velem. Arra gondoltunk, ahogy nő, majd jobban nyit az emberek felé, de rá kellett jönnünk, hogy ő elég zárkózott és nagyon visszahúzódó egyéniség. Otthon, a megszokott környezetében tudott csak felszabadulni. Nem szerette a babás csoportfoglalkozásokat (babaúszás, zenebölcsi…), utálta, ha idegenekkel találkoztunk az utcán vagy boltban, és még a játszótéren is ott kellett lennünk, ahol épp senki sem játszott. Nagy kínszenvedés árán tudtuk rávenni, hogy legalább egy helyiségben legyen a vendégekkel, akik hozzánk jönnek. Arról nem is beszélve, milyen szenvedés volt számára, ha mi voltunk hivatalosak valahova… Ezért egy ideig szüneteltettük a vendégvárást és a vendégeskedést is. Ezek után gondolhatjátok, mennyire rettegtem, hogy egyszer csak elérkezik az idő, és oviba kell adnom őt.
A férjemmel úgy döntöttünk, hogy inkább keresünk a közelben egy családi napközit vagy egy magánovit, ahol a  kisebb létszámú csoportokban több figyelem jut a gyerekekre.
Először az interneten keresgéltünk. Persze a leírások alapján bármelyik ovi megfelelt volna, hiszen nagyjából mindenhol ugyanaz a sablonos szöveg: barátságos környezet, biokaja, sok kirándulás és különprogram, angoltanulás… Ezek mind szuper dolgok, de amikor elkezdtük meglátogatni a kiszemelt ovikat, bizony kiderült, hogy lehetnek klassz játékok és rengeteg érdekes program, de egy ovi lelkét mégiscsak az óvónők és a munkájuk teremti meg.
Levinél a próbanapokon egyik óvodában sem tudtuk elérni, hogy egyedül ott hagyhassuk egy rövid időre. Nem kötötték le sem a játékok, sem a gyerekek, az óvó néni kedves próbálkozásaira pedig szívszaggató sírással reagált. Míg el nem jutottunk a mostani óvodánkig. Az óvodavezetővel való első beszélgetésünk után rögtön letettük voksunkat az ovi mellett. Az én félős, idegenektől rettegő kisfiam az első látogatáskor Szilvivel kettesben, kézen fogva járta körbe az ovit.
Aztán persze mi is átestünk az első pár hét nehézségein… Reggel nem akar a gyerek felkelni, nem akar öltözni, nem akar elindulni, nem akar kiszállni a kocsiból… és végül a reggeli sírós-integetős elválások… Én egyfolytában az órát nézem, mikor mehetek Leviért. De mire délután megérkezem, ő már jól érzi magát, és egész délután az oviról meg az élményeiről mesél.  Aztán reggel megint indul minden elölről, egy kis lelki terror anyának sok szeretettel… Nálunk ez három hétig tartott, aztán egyszer csak mintha elvágták volna a reggeli borzalmakat. Belátom, ez sokkal rövidebb idő volt, mint amire számítottunk.

2. Kriszta és Miksa

“Szüksége van olyanokra, akik térdmagasság körüliek.”

Miksa kétévesen bölcsivel kezdte. Azt gondoltam, hogy persze jó anyuval idemenni, odamenni, de kétévesen már a saját korosztályára is szüksége van, olyanokra, akik mind térdmagasság körüliek, utánozhatják egymást, játszhatnak, énekelhetnek és tanulhatnak együtt. Lelkileg én is fel voltam készülve az elengedésre, ráadásul három hét múlva született meg Miksa húga, amikorra neki már saját közössége volt, amit nagyon szeret.
Amikor óvodaválasztásra került sor, elkezdtem beszélgetni barátnőkkel, ki miről mit hallott, aztán elég sok óvoda honlapját megnéztem, és fel is hívtam őket. Egy füzetbe jegyzeteltem, hol van, hány óvónő van, angol, sport, kert, kirándulás van-e. Milyen az étkezés, esznek-e minden nap gyümölcsöt, mekkora egy csoport, mennyibe kerül. Igen, én már tudatosan magánovit kerestem. Kiválasztottam hármat, és oda személyesen is elmentem. Az államiba ismét nem vették fel, a szokásos indokkal: nincs hely, bár ezt kedvesen közölték.
Végül azért döntöttem a jelenlegi mellett, mert jókat hallottam róla, tetszett az épület, a kert, az intézményvezető hozzáállása, tetszett, hogy rendszer van, minden napra kitalálták, hogy mikor mit csinálnak. Van sport, kirándulás minden héten, délelőtt angol, délután magyar. Az óvónénik is tetszettek.
A beilleszkedés nehezebb volt, mint a bölcsiben, mert Miksa egy kialakult csoportba érkezett. Ők már együtt voltak bölcsisek is, ám egy gyerek elment, és a fiam érkezett a helyére újnak. Nehéz volt az első időszak. Egyik nap problémáztam a saját dolgaimon napközben, amikor is bementem az oviba, a gyerek hozzám bújt, és azt súgta, hogy vele senki sem legózik. Nyeltem a könnyeimet. Hol van ehhez képest az én problémám, mikor a gyerekemmel nem játszanak? Szerencsére, amikor elmondtam az óvó néniknek a problémát, kedvesen fogadták, és másnap beszéltek a csoporttal, hogy milyen is egy új gyereknek, és milyen jó lenne, ha elkezdenék Miksát befogadni. Attól kezdve könnyebb volt.
 

3. Anikó és Izi

„Nekem van egy varázskarkötőm.”

Izabel három és fél éves, mostanáig itthon voltam vele. Ez nekem volt fontos elsősorban, nem akartam bölcsődébe adni, több okból sem. Nekem nagyon rossz emlékeim vannak a bölcsiről, sőt az oviról is, sokat szorongtam, és nagyon hiányzott az anyukám, de a gyerekek öngyógyító képességei bámulatosak, én is találtam módot, rengeteget voltam beteg, így együtt lehettünk…
Az oviválasztás meglehetősen kacskaringós történet, kinek nem, igaz? A körzetes ovinkba nem vettek fel bennünket, sőt a második helyre sem, mindkét helyen fellebbeztünk. Végül, mivel amúgy a kerület szociálisan érzékeny, nyitott két új óvodát a sok fel nem vett gyereknek. Időközben azonban telefont kaptam a második helyről, hogy megüresedett egy férőhely. Engem főleg a csoportlétszám érdekelt, és a gyerekekhez való hozzáállás, például engedik-e a beszoktatást olyan tempóban, ahogy én szeretném. Már nyár közepétől beszéltünk Izivel az oviról, sokat játszottunk ovisat állatkákkal, és tudta, hogy én nem leszek ott. Ezért nem is várta a szeptembert…                                                             
Az első napon az oviban akkor jött a feketeleves, amikor lementünk az udvarra. Mivel nyáron sokat parkoztunk, sokszor pisilt Izi a fűbe, és ezt nagyon szereti. Kijelentette, hogy kell, és most ide fog, az ovi gyepének közepére. Mondtam, hogy azt csak vészhelyzetben lehet, de ez most nem az, mert két percre van a vécé. Mire tombolni kezdett, magam is meglepődtem milyen hevesen, mintha az egész délelőtt feszültségét vezetné le éppen… Aztán a trambulinon egy nála fejjel magasabb kislánnyal ugrált, aki sokkal dinamikusabban élvezte a dolgot, mint a lányom, s Izi hiába kérlelte, nem maradt abba a dolog. Izabel őrült haragra gerjedt, s közölte: „Én pedig többet soha nem játszom veled, és ha jössz hozzánk, a játékaimat sem adom oda!” Végül egy nagyobb fiú ellökte véletlenül, s akkor már csak zokogásban tört ki. Nagyon nehezen tudtam megvigasztalni.
Körülbelül hatszor kelt fel sírva aznap éjszaka, babakorában csinált ilyet utoljára. Reggelre eszembe jutott valami. „Nekem van egy varázskarkötőm – mondtam neki. – Vedd fel te is a tiédet, ha hiányzom, csak pillants rá, simogasd meg, én is megsimogatom az enyémet, ez összeköt minket.” Elindultunk teljes összhangban, boldogan, izgultam, mint a csuda, majd kiugrottam a bőrömből. Így indult… Most bízom benne és magunkban, jó lesz ez, jöhet a következő felvonás!

4. Zsófi és Laura

 „Szilvalekvár-befőzéssel kezdtük az évet.”

A legelejétől kezdve foglalkoztatott az alternatív pedagógia, azon belül is a Waldorf irányzat, de azért megnéztem a kerületben több állami és magánovit is. Azt tapasztaltam, hogy mindenhol kedvesen fogadtak, a magánovikban talán túlságosan is… Néhol elriasztott a túlzsúfoltság, a lepukkantság, a gyerekekre nem figyelő, udvaron beszélgető óvónők, vagy a modorosság, amikor nem bántak természetesen a gyerekekkel.
Laura végül Waldorf óvodába került. Azért döntöttem így, mert szeretném a gyermekemet boldognak látni, olyannak, aki örömét leli a felszabadult játékban, és nagyon fontos számomra az összetartó szülői közösség is, amely fenntartja és működteti az óvodát, jó kis közösségi programokat szervez. A gyermekek azt látják, hogy a szüleik is szívesen összejárnak velük együtt, vagy akár nélkülük is.
Laurával beszéltünk az oviról, sőt jártunk is ott, szerencsére volt olyan kis barátnője, aki szintén oda jár. Azt próbáltam hangsúlyozni, hogy az ovi egy klassz hely, tere a játéknak, és nem egy hely, ahová ledobjuk, mert nem akarunk vele foglalkozni.
A beszoktatás első napján az óvónők kérték, hogy igyekezzünk mindvégig a háttérben maradni, valamilyen kézimunkát végezve, ne telepedjünk rá a gyermekre. Aztán fokozatosan vonuljunk egyre hátrébb, mintegy a távolból figyelve az eseményeket. Én azt vettem észre, hogy az aggódó szülők gyermekei nehezebben szoktak be, a hisztik is inkább a szülőknek szóltak. Aztán amikor elmentek a szülők, ezek a gyermekek is végre csak a játékra koncentrálhattak. Az első nap ünnepség volt, többek között egy jó hangulatú szilvalekvár-befőzéssel kezdtük az évet, aztán másnap kezdődött az óvoda. Én úgy láttam, hogy mindketten elvarázsolódtunk.

5. Gabi és Aliz

„Segít a beilleszkedésben, ha sok embert ismernek.”

Aliz már majdnem négy és fél évesen kezdte el az ovit, és nála még most sem érzem, hogy elengedhetetlen szüksége lenne arra, hogy menjen. Nagy családban ez nem annyira kivitelezhetetlen, mert ugyebár sok gyerek mellett sokáig tud otthon maradni gyesen az anyuka. Annyira természetes és fantasztikus, hogy sokáig együtt lehettünk!
Sajnálom azokat a szép nyugalmas napokat, amiket itthon töltöttünk, sajnálom, hogy korán kell kelnie, és akkor is mennie kell, ha magától nem menne. Hiszen ezt fogja még nyugdíjas koráig tenni, olyan rövidke ez a pár nyugalmas év az ember életében!
Az óvodaválasztásnál nagy hangsúlyt kapott az a gyakorlatias szempont, hogy annak az iskolának a szomszédságában van, ahová a nagyobb testvérek járnak. Sokat számított az is, hogy olyan ismerős anyukák voltak elégedettek az ovival, akiknek adok a véleményére.
Szerintem segít az óvodai beilleszkedésben a gyerekeknek, ha sok embert ismernek, ha többször mennek vendégségbe más gyerekekhez, szomszéd nénihez, rokonokhoz, ahol rövidke időkre elszakadnak már a mamától. Nálunk ebben nincs hiány, nagy családban mindig nagy a mozgás, jövés-menés. Aliz nagyon várta, hogy neki is legyenek majd barátnői, akiket elhívhat, mint a nagyobb testvérei.
Már fél éve beszélünk rendszeresen az oviról, mivel nem vagyunk kezdő szülők, jól ismerjük az ovis szokásokat, napirendet, játékokat, így könnyű róla mesélni. Például evés után a tányérkákat, pohárkákat az óvodások elteszik maguk után, ezt most már itthon is gyakoroljuk. Szerencsére a gyermekirodalom is segítségünkre sietett, éppen a Pöttyös Panni az óvodában című könyvet olvassuk, de nagyon szeretjük Janikovszky Évától a Már óvodás vagyok címűt, vagy Kormos István Vackorját.
Az első három gyermekünknél nem emlékszem óvodakezdési problémákra. Nekem viszont kifejezetten hiányérzetem volt, hogy nem kellett délelőttönként az oviban maradni órákra, beszoktatni, mint más anyukáknak. A negyedik gyermekünknél aztán másképp alakult, hónapokig úgy volt hajlandó csak menni – négy éves volt ő is -, ha ebéd után hazajöhetett. Összességében nálunk a lányok vették jobban az ovis akadályokat, így reméljük, hogy Aliznál nem jelentkeznek később sem problémák.

+1. Rita és Bence

„Úgyis az óvó nénin múlik minden.”

Az óvodaválasztás már korábban, Bence bátyjánál megtörtént, egyértelmű volt, hogy ugyanoda fog járni ő is, ahová a testvére. Annak idején a döntő érvek között volt az ovi közelsége, az óriási fákkal teli, közúttól távol eső udvara, és az ismerősök, rokonok korábbi tapasztalata. Az ovi adott volt ugyan, de az óvónők közül választhattunk. Alapvetően úgyis az óvónénin múlik minden.
Sokat beszéltünk az oviról, és sokat jártunk be mindenféle családi eseményre a bátyja révén. Nem volt ismeretlen neki a hely, és a helyzet sem. Ezenkívül olyan szuperhősös fogkefét választhatott magának oda, amilyet otthonra soha.
Persze voltak félelmeim. Biztos voltam benne, hogy megviseli majd a beszoktatás, nem az a típus, aki azonnal alkalmazkodik. Neki idő kell a változások, nehézségek feldolgozásához.
 Az első nap még nem volt vészes, mert végig bent lehettem. De a harmadik napon, amikor ott kellett hagynom, nehezen ment mindkettőnknek. Ő egész nap sírt, nem játszott senkivel, néha kiült az öltözőbe a nyuszijával a padra, hogy ott megvár engem. Egy rövid időre nyugodott csak meg, amíg a bátyja átment a másik csoportból megvigasztalni. De a legnehezebb pillanatom az volt, amikor aznap este otthon a vacsoránál azt mondta: “Anya, nekem teljesen szétszakadt a szívem!”. Miközben megsemmisültem a mondatától, azt válaszoltam, hogy az enyém is megszakadt, de szerencsére a szívünk nagyon gyorsan gyógyul. Erre nem mondott semmit, csak pár perc múlva még annyit: “Nekem már meggyógyult, de újra szétszakadt.” Hát ezen még most is tudok sírni, pedig talán túl vagyunk a nehezén, egy hét telt csak el, de ma reggel már nem sírt, amikor eljöttem. Az óvó néni pedig küldött egy sms-t: Bence már nevet is!