2013. szeptember 16. Az a nap, amikor eddigi életem legszürreálisabb beszélgetésének voltam szem- és fültanúja. Az egyetem parkjának egyik padján ülve, eggyel mellettem a következő párbeszédre lettem figyelmes: „Ugye jössz este a kolibuliba? Biztos baromi jó lesz! Meg előtte be kéne ülni valahova drinkelni, nem?” – hangzott a kérdés a ránézésre maximum húszéves, összekulcsolt kézzel ülve vacogó farmerruhás lány szájából.
A zaci istene
„Kétesélyes, meglátjuk, ma mennyire lesz kegyes hozzám a zaci főistene. Remélem, most többet kapok ezért a láncért, mint a múltkoriért” – szólt a válasz. Összenevettek, messzire pöckölték még parázsló cigarettacsikkjüket, és elindultak. Én pedig ott maradtam rémült tekintettel, és azt gondoltam, ez tuti csak a képzeletem szüleménye volt, ilyen nem létezhet.
Az elmúlt hetek során azonban, miután egyre több történetet hallottam maguktól a „főhősöktől”, illetve barátaiktól, ismerőseiktől, világossá vált számomra, hogy nem az. Nagyon nem. Ez maga a valóság. A felismerés után, miszerint a zacizás az egyetemisták körében egy létező jelenség, borzasztóan kíváncsi lettem arra, vajon hogyan élik meg ezt maguk az érintettek. Interjúalanyaink, egy főiskolás lány, egy édesanya és egy zálogház tulajdonosa őszintén meséltek nekünk, de teljes nevüket és arcukat nem vállalták.
A főiskolás: bulizni akart, nagy ára volt
Lilla huszonegy éves, főiskolás. Két éve egy vidéki kisvárosból költözött fel Budapestre. Az anyagi helyzetüket tekintve a középosztályba tartoznak, és a szülei már a felköltözésekor kikötötték, hogy csak az albérletének a költségeit, az étkeztetését, valamint nagyon kis mértékben a szórakozását tudják fedezni. Lilla azonban, bár dolgozni nem akart, bulizni annál inkább. Túl sokat is.
„Jó ideig azt az elvet vallottam, hogy ameddig az ember egyetemista, addig koncentráljon szépen a tanulásra meg a bulizásra, utána meg a nyugdíjkorhatárig bőven lesz ideje dolgozni” – kezdi Lilla, aki szerint a problémák akkor kezdődtek, amikor nagyobb színvonalon kezdett el élni, mint amekkorát megengedhetett volna.
„Havi egy buli, aztán heti egy buli, aztán heti négy buli. Alkohol, cigi, barátok, boldogság, tök király, csak valamiből pénzelni is kell mindezt” – hadarja a lány, aki akkor döntötte el, hogy zálogosítja az ékszereit, amikor a bulik miatt ételre már alig maradt pénze. „Egy internetes fórumon találtam egy könnyű pénzszerzési forrásokról szóló topikot, és így jött a zálogosítás ötlete. Kezdetben csak egy hónapos futamidőre akartam beadni a születésnapra, ballagásra, egyéb ünnepekre kapott ékszereim egy részét (hármat, amelyek nem voltak olyan fontosak), de végül mindet cseszhettem” – meséli elcsukló hangon Lilla.
A fiatal lány a végelzálogosítás után szembesült tettének a súlyával, azzal, hogy a szeretetből kapott holmikat soha többé nem tudja visszaszerezni, s máig nem érti, hogy volt mersze ezt tenni – sokszor legszívesebben arcon köpné magát. Mint mondja, bármennyire is szeretne, képtelen szembenézni a történtekkel. Ezt bizonyítja, hogy a szülei máig nem tudnak kislányuk tettéről.
Az édesanya: visszaszerzett bizalom
Erzsébet negyvennyolc éves, elvált. A férje segítségére nem számíthat, így aztán egyetlen fizetésből tartja el másodéves, Budapesten tanuló egyetemista lányát, Melindát. A teljesítőképessége határait súrolva mindig, mindent megpróbált megadni a gyermekének, neki azonban ez sem volt elég.
„Melinda anno az első áldozására kapott tőlem egy fehérarany fülbevalót, amelyet sohasem vett le. Soha. Fél éve egyik hétvégén, amikor hazajött, feltűnt, hogy nincs rajta a fülbevaló. Azt mondta, véletlenül Pesten hagyta” – meséli az édesanya, de két héttel később, amikor Melinda ismét a fülbevaló nélkül ment haza, ismét nekiszegezte a kérdést.
A lány percekig hallgatott, majd azt állította, hogy elvesztette a pesti éjszakában. Édesanyja azonban nem hitt neki, s addig faggatta lányát, míg az színt nem vallott. Melinda az ominózus fülbevalót egy arany karkötővel együtt zálogházba adta. Az elsőt egy, utóbbit pedig három hónapos futamidővel.
„Azonnal elkezdtem magamat ostorozni, és azon gondolkodtam, hogy hol rontottam el. Borzasztó érzés volt megélni azt, hogy akiért az utolsódat is odaadnád, így átvert. Dühös voltam, felháborodott, és baromi csalódott – folytatja Erzsébet. – Amikor rájöttem az igazságra, a karperec futamideje szerencsére még nem járt le. Rákényszerítettem Melindát, hogy menjen el dolgozni, és szedjen össze annyi pénzt, hogy vissza tudja vásárolni. Nem sikerült neki a határidőig, ezért kénytelen voltam kölcsönadni, de azzal a kikötéssel, hogy az utolsó forintig visszafizeti” – sóhajtott az asszony.
Melinda végül ilyen-olyan alkalmi diákmunkákból összegyűjtötte a pénzt, és visszavásárolta a karperecet. Ezt követően anya és lánya leültek őszintén beszélni egymással. „Az eset után még hónapokig képtelen voltam feldolgozni a történteket. Őrlődtem magamban. Egy édesanya azonban mindent meg tud bocsátani a gyermekének. Én is így tettem. Kemény munka árán, de visszanyerte a bizalmamat.”
A zálogházas: felkavaró élmény
Cikkünk utolsó szereplője egy budapesti, körúti zálogház tulajdonosa, aki az elmúlt több mint tíz, szakmában töltött év alatt számtalan meredek történetnek volt szem- és fültanúja. Ügyfelei jogainak tiszteletben tartása végett név nélkül osztotta meg velünk pályafutása egyik legfelkavaróbb élményét.
„Tavaly novemberben, egy akkor tizennyolc éves fiatalember jött be az üzletbe, és egy arany gömbfülbevalót szeretett volna zálogosítani 60 napos futamidőre. Ennek természetesen semmi akadálya sem volt. Mivel a futamidő lejárta előtt nem jelentkezett, a pár fülbevaló felkerült a licitálható ékszerek listájára. Egy hónappal később a fiatalember, egy magából kikelve üvöltöző férfi és egy zokogó nagymama lépett be az üzlet ajtaján” – meséli a hölgy.
„A férfi zaklatottan elmondta, hogy kisfia lenyúlta otthonról a mamája arany gömbfülbevalóját, amit a férjétől kapott ajándékba a harmincadik házassági évfordulójuk alkalmából. Mivel még sohasem látta az idős asszony fülében, azt gondolta, senkinek sem fog hiányozni.” Mint kiderült: a fiú az ékszerért kapott pénzből igencsak nagy lábon élt, ez tűnt fel az édesapának, aki kezdetben azt hitte, hogy a fia valamilyen illegális dologba keveredett. Mivel a fiú nem akarta, hogy az apja azt higgye, törvényellenes dolgot csinál, jobbnak látta bevallani az igazat.
„Fél órámba telt, mire lenyugtattam a férfit, mert képtelen volt elfogadni, hogy a végelzálogosított ékszert már nem tudják visszavásárolni. Szerencséjükre azonban a gömbökre még lehetett licitálni, s mivel ők ajánlották a legmagasabb összeget, a családi ékszer végül visszakerült a nagymamához” – mondta el a történet végét.
