A Disney mindig kedves, mindig szép hercegnőivel annyit foglalkoznak, mintha hús-vér celebek lennének. Megmozgatják nemcsak az óvodások, hanem a kortárs képzőművészek fantáziáját is: hol Vogue-címlaplányokat faragnak belőlük, hol nyomasztó fotósorozat mutatja be, milyenek lennének ők ma, vagy épp azt, hogyan is éltek, míg meg nem haltak.
Mindenkinek kell a glamúr?
Legutóbb David Trumble alkotta meg a Disney-hercegnők új generációját: tíz inspiráló példaképet választott Marie Curie-től Anna Frankon át Malala Yousafzaiig.
Trumble eredetileg arra akart reagálni, ahogyan a Disney megszelídítette és kicsicsázta Meridát, a bátort, és az eszes, szemtelen, egyszerű lányból manikűrözött, csillámporos hercegnő lett. Elgondolkodtatta, vajon mennyire tenné fogyaszthatóvá ezeket a tiszteletre méltó nőket egy kis glamúr. Ha a hősöknek nem fontos, hogy csillogjanak-villogjanak, miért elég, ha a hősnők flitteres ruhában díszelegnek és pihegve várják a megmentő herceget?
Trumble hercegnős sorozatának üzenete első látásra nem egyértelmű. Anna Frank mint „a napló hercegnője” ugyanis elég sokkoló (különösen, hogy először a „a holokauszt hercegnője” nevet adta neki), és igen, ízléstelen. A Disney-hercegnők gazdagságának, varázslatos szépségének, mindenen győzedelmeskedő bájának és jókedvének összemosása a holokauszt fájdalmával és tragédiájával otromba és érzéketlen. A cuki, nagy szemű Disney-Anna virágos ruhájában félelmetes ellentétben áll a valóságos Annával, akinek nem sikerült legyőznie a gonoszt. Marie Curie hercegnő már kevésbé mellbevágó: a lombikból gőzszíveket kicsalogató „Nobel-hercegnő” jóságos boszorkánynak látszik, akit a szenvedély fűt, nem a tudásvágy, „az egyenlőség hercegnője”, Rosa Parks, tanítónős szemüvegével, vagy Jane Goodall diszkós szafariszerelésében (kigombolt blúzban, nagy keblekkel) magabiztos, öntudatos, cool nőket mutat.
Szép és okos egyszerre
A habos ruhák, a csillogás, a románc, a napfényes boldogság a Disney-hősnők kellékei, amelyeket példamutató, nemes célnak élő nőkön látni kényelmetlen: butának és felszínesnek tűnik. Trumble-t szórakoztatja – és elkeseríti –, hogy nőként vagy szép lehetsz, vagy okos, és hogy mindegy, valójában ki vagy, a lényeg, hogy megfelelj az ideálnak. Malala Juszufzai hercegnő képéhez például a következőket írta: „Mindent kockára tett azért, amiben hitt: a lányok oktatásáért és egyenlőségéért. De kit érdekel, nézd, hogy csillog a ruhája!” Mégis… a flitterektől Malala nem lesz kevésbé eltökélt vagy jelentékeny, és lehet, hogy Trumble alkotói szándéka a szatíra volt, de Malala ruhájának csillogása azt a reményt idézi, amelyet kislányok tömegének adott.
Trumble célja nem a sokkolás volt. Nem is az, hogy szembeszálljon a hercegnőkultusszal és próbáljon vele leszámolni, különben is, a Disney-cég a Hófehérke-Csipkerózsika-Hamupipőke szentháromság után egymás után állt elő az önálló, talpraesett, eszes hercegnőkkel. A kisfiúk és kislányok higgyék csak, hogy lehetnek világmegmentő szuperhősök, és hogy a kedvességnek, a szeretetnek varázsereje van. Csak nőjék ki, és felejtsék el, hogy mindent nekik kell megoldaniuk, hogy mindig tökéletesnek, erősnek, bátornak kell lenniük, vagy hogy pusztán szépséggel elérhetik céljaikat. Hogy olyannak kell lenniük, amilyennek megmondják. Példaképből milliónyi létezik, és kinek van joga ahhoz, hogy azt mondja, ő követendő, ő megvetendő? Ha meghatározzuk, kire nézzenek fel a gyerekek – akármilyen tiszteletreméltó is az, akit piedesztálra állítunk –, már megint ott tartunk, hogy ideálokat gyártunk, amelynek meg kell felelniük, megszabjuk, mit csináljanak testükkel, lelkükkel, eszükkel. Ha úgy tartja kedvük, öltözzenek csak rózsaszín tütübe, és képzeljék magukat Disney-hercegnőnek, és higgyék azt, hogy akárcsak a hercegnők, ők is mindenre képesek, és közben ragyogóan szépek. A nap végén úgyis mindegy, hogy egy kislány Hamupipőkét vagy Coco Chanelt tekinti példaképének, legnagyobb hatással a mama lesz rá. És még csak nem is kell flitteres szűk ruhában és üvegcipellőben tipegnie ahhoz, hogy a gyereke szemében hercegnő legyen, ugye?
