“Anya mindenben segít!” – mamafüggő anyukák

Ágnes és Gábor csaknem öt évig jártak együtt, amikor eldöntötték: jöhet az esküvő és a gyerek. A boldogító igen kimondása után egy évvel meg is született a kisfiuk. Minden „kellék” megvolna a kiegyensúlyozott, boldog életre, Ágnes mégsem elégedett, sőt attól tart, hogy mély depresszióba zuhan. A 35 éves fiatalasszony napjai nagy részét a világhálót böngészve tölti, sokszor a gyerek sírását sem hallja meg, annyira leköti, mit és hogyan csinál a többi kismama. Nemcsak olvas, ír is magáról a fórumokon, a gondjairól, a félelmeiről. Arról szemérmesen hallgat, hogy a mellettük lévő lakásban élő édesanyja szinte egy percre sem hagyja magára. Miközben mindenki próbál neki segíteni, Ágnes egyre bizonytalanabb és egyre magányosabbnak érzi magát. Nem érti, mi történik vele, és mi okozza a rettegést, hogy vajon jó anya-e.

Egyre több olyan fiatal édesanya fordul pszichológushoz, aki elveszettnek érzi magát a világháló „bejáratott” fórumai és a velük szorosan együtt élő mamák védőbástyái között. Például a felnőtt lány nem vásárol ruhát magának a mamája nélkül, vagy ha egy férfi szinte azonnal bemutatja a szülőknek új barátnőjét (tudat alatt jóváhagyás céljából).
Ők a Pán Péter-szindróma sajátos megnyilvánulásának áldozatai. Így nevezik azokat a kamaszlelkű felnőtteket, akiknél valami miatt elmaradt, vagy nem teljesen ment végbe az önállósodás, a szülőkről való leválás, vagyis a fizikai és – főként – lelki önállósodás.   
A gyermeki létforma olykor egy életen át tart, bizonyos formájában a szülők halálát követően is megmaradhat. Márpedig a mentális egészséghez az eredeti családról való leválás ugyanúgy hozzátartozik, mint a testi egészséghez a normális vércukorszint. E hasonlatnál maradva könnyen lehet, hogy – a diabéteszesekhez hasonlóan – az önállósodás hiánya sem okoz mindenkinél azonnal gondokat, mint ahogy a cukorbetegséget is sokszor csak a szövődmények megjelenésénél diagnosztizálják. A sikertelen leválás sem a „szürke hétköznapokban” köszön vissza, hanem általában valamilyen krízis során.

„Segítség, anya lettem!”

A nők életében a legnagyobb változás, azaz krízisveszélyes helyzet az anyává válás folyamata. Noha bizonyították, hogy a várandósság olyan biokémiai folyamatokat indít el a szervezetben, amelyek nemcsak testileg, de lelkileg is felkészítik a nőt az anyaságra, vannak olyan rögzült viselkedési minták, amiket a hormonok sem tudnak megváltoztatni.
Akárhogy is ment végbe a babavárás és a szülés, akármennyire jó vagy rossz a pici, a nők jelentős része krízisként éli meg az anyaság első időszakát. Ezt pedig nagymértékben meghatározza az a bizonyos leválás.

Anya nemcsak beszólna, de beszállna

Az ilyenkor megjelenő pszichés problémák lehetnek egyszerűbbek és lehetnek súlyosabb, szakember segítségéért kiáltók. Előbbinél például a fiatal anyuka hirtelen arra eszmél, hogy édesanyja – segítő szándéktól vezérelve, avagy annak köntösébe bújva – éjjel-nappal ott sertepertél a kicsi körül, ha tehetné, nemcsak magyarázná az etetést, de maga szoptatná a gyereket. Az addig kevésbé önálló, de lelkileg egészséges, a problémát reálisan felismerő és átlátó nő ilyenkor a sarkára áll, és ha kissé megkésve is, de a saját kezébe veszi az életét. Ebben az esetben a leválást éppen az anyaság indukálja. Ezt a folyamatot gyakorta kísérik viták, régi sérelmek felszínre hozása (és kényszerű, de praktikus megbeszélése). A végére egy optimális szülő-gyermek kapcsolat alakulhat ki, amely lényegében egy megújult felnőtt-felnőtt relációt jelent. Ebbe a viszonyba – paradox módon – már tényleg belefér, hogy a nagymama nonstop „kéznél van” (hiszen valóban elkél a segítség), de már nem kell attól tartani, hogy valamelyik fél átlépi a függőség és az önállóság közötti, eleinte igencsak vékony határt.
Vannak olyanok, akik formálisan szoros kapcsolatban maradtak szüleikkel, mégis megtörtént a leválás, mint ahogy olyanok is akadnak szép számmal, akik ugyan külön élnek, saját családjukkal, mégis ezer szállal kötődnek a szülői házhoz, és a szülők tanácsa, segítsége nélkül egy lépést sem tesznek.

A nagymamák is szoronganak

A leválás nem kizárólag az önállósodástól ódzkodó gyermekek felelőssége. A szülők és csemetéjük szinte egyforma súllyal szerepelnek egy-egy megkövesedett függőségi helyzetben. Míg a gyerekek oldaláról az úgynevezett kapunyitási pánik, addig a szülők részéről az „üres fészek szindróma” marasztalja otthon az akár középkorú „lányokat és fiúkat”. Az utódok „kirepülése” ugyanis szorongató érzés a magukra maradó szülők számára. Azok vannak a legnagyobb veszélyben, akik erősen függtek a gyermekeiktől, akik szinte az egész életüket alávetették a csemetéik vélt vagy valós igényeinek. Számukra a gyermekek elköltözése, esküvője, szülővé válásának gondolata is rettegéssel teli. Ezek a szülők – ha nem sikerül végérvényesen magukhoz láncolni a gyermeket – jobb híján megpróbálják magukat nélkülözhetetlenné tenni.   

Dupla függőség

Van, amikor a leválási problémát önerőből nem lehet megoldani, Ágnes ebbe a kategóriába tartozik. Joggal vetődik fel a kérdés, vajon az internetfüggőségnek mi köze van ehhez? Ha azonban megnézzük közelebbről, hogy Ágnes voltaképpen mit is csinál a világhálón, érthetővé válik az összefüggés. A fiatal anyuka ugyanis jellemzően baba-mama oldalakon csüng, és kismama társai élményeit, véleményeit, gondjait, illetve megoldási javaslatait vizslatja, vagyis ugyanúgy függővé vált az ismeretlenektől, mint tulajdon édesanyjától. Ördögi körben vergődik: minél több külső személytől vár és kap instrukciót a saját életéhez, anyaságához, annál gyengébbé, önállótlanabbá válik, és egyre több külső megerősítés szükséges a számára ahhoz, hogy átmenetileg megnyugodjon.
A neten persze nagyon jó kisgyerekes közösségek alakulhatnak, és nyilván nem arról van szó, hogy mindenkinek, aki sokat kommunikál így, gondja van a mamájával. De akinél ez átlép egy szintet, ott a jelenség több szempontból hasonlít a káros szenvedélyek működési mechanizmusához. Ahogy a dohányosnak egyre több cigaretta kell a fokozódó nikotinszükséglet kielégítéséhez, úgy kell Ágnesnek egyre több ismerős és ismeretlen, akitől „függőségbe” kerülhet. A fiatal anyuka magától a függőségtől függ.
Ágnes több hónapos szenvedés után hetente egyszer járt „terápiába”, ahol lépésről lépésre kellett végigvezetni az önállósulás útján, feltárva közben azokat az elfeledettnek vélt momentumokat, amelyek addig megakadályozták ezt. A szakembernek ilyen esetben különösen óvatosnak kell lennie, hiszen a kliens könnyen pszichológusfüggővé válhat. Ma Ágnes önálló, saját döntésekre képes, anyaságában jóval tudatosabb, miközben édesanyjával szinte ugyanannyi időt tölt, mint korábban, ám most már mindketten tudják, hol van az a bizonyos határ közöttük.