Gyermekünkre csak úgy gondolhatunk, mint csodálatos kis teremtményre, az anyaságra pedig úgy, mint az élet leggyönyörűbb ajándékára. Elvileg. De mit kezdjünk azokkal a gondolatainkkal, amelyek egyáltalán nem erről szólnak? Amik nemcsak olyasmit üzennek, hogy “hát persze, nagyon szeretem őt, csak most kicsit feldühített”, hanem egészen kevéssé illendő dolgok. Arra kértünk néhány édesanyát, kivételesen mondják el nekünk teljesen őszintén azokat a gondolataikat, amiket másoknak sosem mondanának el, hiszen maguk előtt is szégyellik. Vass Réka pszichológussal igyekszünk megfejteni ezeket.
Rita, aki unja a fia kedvenc témáját:
“A kisfiam megszállottja az autós játékoknak, az autóknak és mindennek, aminek kereke van. Ilyen könyveket kér, ilyen rajzfilmeket nézünk és egyáltalán, ez az a téma, ami őt a legjobban lelkesíti. Nagyon büszke vagyok rá, hogy tízéves létére ennyire el tud mélyedni valamiben. De pokolian unom, amikor elkezd ezekről mesélni. Tényleg van, amikor úgy érzem, hogy még egy mondat, és elalszom.”
Móni, aki irigy a saját gyerekére:
“Újabban azt veszem észre magamon, hogy irigy vagyok. Évek óta egyértelmű, hogy a legjobb falatokat a gyerekeknek adom. Külön a kedvükért hozom azt az édességet, amiről tudom, hogy a legjobban szeretik. Az egyik este viszont azon kaptam magam, hogy eldugom otthon a tábla csokit, aztán este, miután lefeküdtek, megettem egyedül az egészet úgy, hogy ők ne lássák. Rettenetes bűntudatom volt.”
Andi, aki féltékeny lánya alakjára:
“Biztosan sokan vannak vele úgy, hogy egyik pillanatról a másikra látják felnőttnek a gyereküket. Az én lányom hirtelen lett nőies. Előtte is nagyon szép volt, hatalmas őzikeszeme van, hosszú és hullámos haja, olyan, mint egy festmény. Nyáron a strandon, amikor elindultunk a büfé felé, azt vettem észre, hogy azok a pasik, akik tavaly még engem néztek volna, most a lányom után fordulnak meg. És tök igazuk is volt: hamvas bőr, formás alak, a dereka meg olyan vékony, hogy nekem szerintem gyerekkoromban se volt olyan. És egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra valami hülye féltékenység fogott el. Tiszta képtelenség, hát mégiscsak a lányomról van szó!”
A negatív kép is jó, ha hiteles
“A gyermekáldás a legnagyobb kincs az életünkben. És nyilván a legjobbat akarjuk a kicsiknek. Néha túlságosan, erőn felül is” – mondja a pszichológus. Ez az oka az örökös kétségnek, hogy vajon jól csináljuk-e, vajon elég jó anyák vagyunk-e. “Normális, ha néha fáradt, ideges, kimerült vagyok, és idegesít a gyerek? Ha olyan szenvedélye lesz, amivel nem tudok azonosulni? Ha megkívánom, és megeszem a csokiját? Ha irigykedem, mert már dögösebb a lányom, mint én? Ha nem tudok azonosulni a gyerek habitusával? Igen. Normális.” – nyugtat meg minket Vass Réka, és hozzáteszi, ijesztőbb lenne, ha soha nem lennének ilyen érzeteink, mert a gyerek egy hamis képet kapna a világról.
A pszichológus szerint hálásak lehetünk az ilyen érzésekért, mert megtaníthatjuk a gyermekünket arra: a világban nem minden szép és jó, anya nem mosolyog örökké, és nem is erőltet magára vidámságot csak azért, hogy fenntartsa a látszatot. “A világ öröktől fogva fény és árnyék, jó és rossz együttes jelenléte. Szülőként meg kell tanítani a gyereket, hogy szétválogassa a jót a rossztól, mint a mesebeli próbákban a hősök. Meg kell küzdenie szorongató, nehéz helyzetekkel is, s erre mi tudjuk őket felkészíteni, bármilyen furcsa, a hiteles, néha negatívnak tetsző viselkedésünkkel. Ez is a szocializáció része” – magyarázza Réka.
Gyermekünk tükröt tart az önismerethez
Kati, aki szégyelli lánya viselkedését:
“Az a helyzet, hogy néha szégyenkezem a lányom miatt. Még csak hatéves múlt, álmodozó típus, sokszor csak nézelődik, és észre sem veszi, hogy mi folyik körülötte. Én tudom, hogy ilyenkor éppen azt tervezgeti, hogy milyen szépet fog majd rajzolni, amikor hazaértünk, vagy mondjuk azon gondolkodik, milyenek lennének a fák, ha zöld-fehér lenne a törzsük, de ezt mások nem tudják. Ők csak azt tapasztalják, hogy mondjuk ránk köszönnek, ő pedig nem köszön vissza. És ilyenkor szégyellem magam, ahelyett, hogy tennék magasról az egészre.”
“Jó esetben érett felnőtt emberként vállalunk gyermeket, s tisztában vagyunk önmagunkkal” – fejti ki véleményét a pszichológus, és elmondja, fontos, hogy tisztán lássuk erősségeinket, gyengeségeinket, vágyainkat, félelmeinket, ahogyan saját határainkat is. Ha hiányzik belőlünk a kellő önismeret, akkor a gyermekeink lesznek azok, akik tükröt tartanak nekünk, megmutatják mindazt a gátlást, szorongást, mellyel küzdünk. “Ha nem vagyunk tisztában magunkkal, örökös bűntudat, szorongás lengi körül a gyermekkel töltött időt, s bizony egy ördögi körben találjuk magunkat. A legmarkánsabban ez a korai kötődési helyzetben, a gyermek születésétől kétéves koráig mutatkozik meg, hiszen itt folyamatosan a határainkat feszegetjük. A kevés alvás, gondozási műveletek végeláthatatlansága a legstabilabb érzelmi életű embereket is próbára teszik. Ha ehhez még örökös kétely, bizonytalanság társul, a gyerek erre reagál, egyre nyűgösebb, és ez így megy tovább…”
A rossz érzéseket kezeljük természetesen!
Alexa, aki bagatellizálta lánya fájdalmát:
“A lányom 14 éves múlt, tavaly lett először szerelmes. Volt egy fiú, aki nagyon tetszett neki, egyszer-kétszer randiztak is, de aztán kiderült, hogy a srác egy másik osztálytársukkal akar inkább járni. A lányom teljesen összetört, nekem pedig a szívem szakadt meg, amikor láttam, hogy mennyit sír. Akkoriban romlott meg nekünk is a kapcsolatunk a barátommal, aminek szakítás lett a vége. Méghozzá elég ronda. És miközben vigasztaltam a lányomat, azon gondolkoztam, mennyire jó neki, mert az a probléma, amivel most találkozik, még csak apróság ahhoz képest, amiket majd később fog érezni.”
A rossz hír az, hogy hiába is próbálnánk leplezni negatív érzéseinket, lelkiismeret-furdalást keltő gondolatainkat, hiába szeretnénk megjátszani magunkat, a gyerekek mindent észrevesznek. Igaz, ez egyben jó hír is, hiszen megtaníthat minket arra, hogyan nézzünk szembe az elfojtásokkal és szorongásokkal, ahogyan arra is, hogy érzéseink természetesek, a negatív vagy éppen kevésbé mesekönyvbe illő gondolatok normálisak, és az élet természetes részei. “Az első időszakban közvetlenül reagálnak ránk a gyerekek, nagyon erős a szimbiózis: komoly kötelék fűzi a gyermeket édesanyjához egy fizikailag nem érzékelhető energiamezőben” – mondja a pszichológus még egy érvvel indokolva, miért engedjük el bűntudatunkat és kezeljük természetesen a problémás helyzeteket.
Felejtsd el a bűntudatot!
Niki, akit idegesít, hogy nem érti, mit mond a gyereke:
“Néha egyszerűen nem értem a lányomat. Abban a korban van, amikor hirtelen elkezdett iszonyú sokat beszélni, be nem áll a szája. Csak az a baj, hogy naponta talál ki új szavakat, nekem pedig néha egyszerűen fogalmam sincs, hogy éppen miről magyaráz olyan lelkesen. Konkrétan nem értem azt, amit mond. Régen azt gondoltam, hogy ha mások nem is, az anyukák biztosan értenek mindent, amit a gyerekük halandzsázik. Hát én nem. Egy szót sem.”
Nem tudjuk és nem is szabad elkerülni a nyomasztónak hitt gondolatokat, azokat az érzéseket, melyek miatt adott esetben akár rossz anyának is érezhetjük magunkat. Legyünk tisztában vele, hogy ezek miatt kár hibáztatni magunkat, ahogy a pszichológus mondja, nem kell, hogy bűntudatot érezzünk, mert nincs mit megbocsátani magunknak. Ha mégis kételyeink lennének, akkor vizsgáljuk meg, milyen tükröt tart nekünk a környezetünk. “Ha a közvetlen környezetünk jelez, hogy »állj már le«, »nyugi, ezt túlpörgöd«, és mi még így is rágódunk, akkor érdemes szakemberhez fordulni, s kicsit oknyomozni a belső lélektani programjainkban. Egyébként pedig a legjobb, ha más anyák társaságát keressük, jól kibeszéljük magunkat, és rájövünk, hogy mindenki így működik, mindenki szokott fáradt, türelmetlen, irigy, féltékeny vagy szégyenkező lenni.”
A humor és az őszinteség összekovácsol
Emese, akinek agyára megy a fia lassúsága:
“Gyakran úgy érzem, képtelen vagyok kivárni, amíg a kisfiam a mondandója végére ér. Esténként előfordul, hogy ingerült vagyok és fáradt, de tudom, hogy nem rajta kellene levezetnem. Szégyellem magam, amikor rászólok, hogy gyorsabban mossa meg a fogát, vagy ne kérdezzen annyiszor vissza a házi feladat közben. Igen, biztosan mások is éreznek hasonlót, de ez nem vigasztal.”
A pszichológus tanácsa az őszinteség. Arra biztat, mondjunk ki mindent, leginkább akkor, amikor már nagyobb a gyermek. Ez persze nem azt jelenti, hogy kertelés nélkül és durván fogalmazzunk, inkább kedvesen érzékeltessük vele, milyen érzéseket vált ki belőlünk egy-egy helyzet. Az anyuka, aki nem tud mit kezdeni kisfia autók iránti rajongásával, fogalmazhat például így: “jaj, édesem, olyan jó, hogy te így értesz az autókhoz, de ebből anya semmit nem ért, nem baj?” Másik megszólalónk, aki elrejtette és megette a gyerekeknek szánt édességet, választhatja például ezt a megoldást: “Képzeljétek, anya úgy megkívánta csokit, hogy egy egész táblát befalt belőle.” A hasonló beszélgetések akár viccesek is lehetnek, ha kellő humorral kezeljük, akkor együtt nevethetünk a gyerekkel. “Merjünk mi magunk is gyerekek lenni! Nagyon fontos, hogy a kicsik lássák ezt a vidám, fesztelen, néha »norma- és szabályszegő« viselkedésünket. A bennünk élő szabad gyermek a legjobb útitárs a gyereknevelés kalandjaiban.”
